7. Fejezet

- Lee, hol volt eddig? Hívtam magát! - morgott dr. Ahn, amint meglátta az éppen berobbanó Jinkit. A fiatalabb mélyen meghajolt.

- Bocsánat! Akadt egy kis probléma, és nem találtam a telefonom - lihegte. Dr. Ahn csak a szemeit forgatta unottan, aztán végül csupán legyintett egyet. Nem akarta ezzel idegesíteni magát, hiszen most nagy beavatkozásra készült. Onew szó nélkül felkapta a műtős ruháját, és bemosakodott. Mély lélegzetvétellel állt neki a műtétnek. Mindent megtett, hogy dr. Ahn ne csalódjon benne. Igyekezett koncentrálni, s bár gondolatai gyakran Minho felé terelődtek, megpróbálta ezeket figyelmen kívül hagyni. A műtét sikeres volt, dr. Ahn megkönnyebbült sóhaja legalábbis ezt jelezte.

Jinki, mint a többiek, megtapsolta a csapatot, főleg a főorvost, aki ismét megmentett egy életet. A fiatal orvostanonc pedig különösen büszke volt a mesterére. Ő is olyan jó kardiológus akart lenni, mint dr. Ahn. Elméletben már megvolt a tudásának nagy része, de sosem érezte úgy, hogy valaha lenne neki olyan kézügyessége, amire szüksége van egy ilyen beavatkozás során.

- Lee! - dr. Ahn, amint végzett az átöltözéssel, azonnal a kedvenc tanítványa felé sietett - Minden rendben? Ma kissé szórakozottnak tűnt...

Jinki mélyen meghajolt.

- Elnézést kérek, uram.

Nem beszélt a problémájáról, vagy arról, hogy igazából csak egy vámpír járt folyamatosan a fejében.

- Nézze... látom, hogy valami gond van. Mi lenne, ha ma kivételesen hazaengedném? Ne szokja meg, de hátha jót tesz egy kis pihenő, elvégre ez volt az ön első műtétje - az időseb férfi halványan elmosolyodott.

Jinki a meglepettségtől szóhoz sem tudott jutni, csak ismét meghajolt. Fejében ezer meg ezer gondolat csatározott éppen egymással, de nem jöttek a szájára szavak. Motyogott valami kivehetetlen "köszönöm"-re hasonlító szót. Úgy maradt, amíg dr. Ahn el nem ment.

Ahogy hallotta a lépések hangját elhalkulni, kiegyenesedett, és elindult. Elhatározta, hogy kinyomozza, mivel etethetné a lesérült vámpírját, cserébe, amiért ilyen kedves volt vele az előző nap, sőt, még akkor sem akarta teljesen megölni, amikor miatta megsérült. Az első dolog, ami eszébe jutott, az a könyvtár volt. Biztos készült valamilyen feljegyzés arról, hogy mit ettek a sérült vámpírok, amikor embervért nem tudtak szívni. Megpróbálta Key gondolatmenete alapján levezetni, hogy vajon mit adhatna Minhónak enni. Értelemszerűen vér kell neki, hogy életben tudjon maradni, hogy valami lüktessen az ereiben.

Ahogy elindult lefelé a lépcsőn, beléütött a felismerés.

Minho nem volt halott.

Minho határozottan kimondta, hogy ő sosem halt meg, hanem ő vámpírnak született, és vámpírként élt. Ráadásul a fokhagyma, és a kereszt is nagyon a tipikus vámpírok ellen voltak csak hatásosak. Minho a kereszten röhögött egy jót, a fokhagymát pedig állítólag szerette.

Tehát biztos evett rendes ételt.

- Vigyek neki fokhagymát? - kérdezte magától félhangosan.

- Kinek?

Luna ismerősen idegesítő hangja megcsapta Jinki fülét. A fiú hátán végigfutott a hideg, és bár a lány felé fordult, imádkozott magában, hogy csak megőrült, és csupán a képzelete játszott vele. Esetleg kómában feküdt, és Minho meg Luna pusztán a képzelete szüleményei voltak.

Azonban sajnos nem. Luna nagyon is élő volt, ráadásul mellette állt.

- Nem neked - vetette oda. Sajnos Luna sosem fogta fel, hogy közeledése hiába való volt, valamint, hogy Onew nagyon nem mutatott érdeklődést felé. Mi több, már egyre inkább gorombán bánt vele. Most sem igazán akart vele beszélni, így inkább rákapcsolt a tempójára.

- Képzeld, elcseréltem az egyik lánnyal a munkanapot, így veled tudok lenni egész nap - a lány elmosolyodott. Jinki is. Érezte, hogy most egy kést fog beledöfni szegénybe.

- Én megyek haza. Dr. Ahn elengedett - jelentette ki, majd szó nélkül elviharzott. Nem akart Sunyoung közelében lenni, már a puszta gondolat is zavarta őt. Szíve szerint néha agyonverte volna, de nem lehetett. Nem akart gyilkos lenni, sőt, nem is bírta volna megtenni. Meg azért sajnálta volna a lányt, hiszen ő is ember volt, csak nem tudta, mi a határ, és túlságosan jófejnek akart tűnni. Hiába undokoskodott vele Jinki, ő ezt valahogy sosem akarta felfogni. Útja az ország legnagyobb könyvtárába vezetett. Úgy érezte, hogy ott találhat valamit, bármit, ami segít neki abban, hogy mivel etesse a sérült vámpírját. Ahogy belépett, és megcsapta őt a könyvek illata, halványan elmosolyodott.

- Jó napot? Elnézést, olyan regényt keresek, ami vámpírok megfigyeléséről szól - lépett oda a könyvtároshoz. A hölgy felpillantott.

- Parancsol? – kérdezte értetlenül. Jinki beleharapott az ajkába. Ez tényleg nagyon hülyén hangozhatott.

- Van olyan könyv, ami vámpírokról szól, és nem szépirodalmi? - egy kicsit megpróbálta átfogalmazni a kérdését, hátha így komolyabbnak tűnt ez az egész beszélgetés. Az országos könyvtár óriási volt, és mindenféle könyvet, amely már valaha megjelent Dél-Koreában, meg lehetett kaparintani. Jinki az egyetemi évei alatt sokat tengődött itt, bár eddig csak az orvosi szakaszra volt kíváncsi.

- Egy pillanat. - a hölgy azonnal abbahagyta a pasziánszozást a számítógépen, és nekiállt keresni - Van egy-kettő misztikus lényekről szóló dokumentumregény a hatszáztizenhármas sorban. A baloldalon lesz.

Jinki meghajolt.

- Köszönöm szépen - mosolyodott el. Azonnal nekilódult. Szüksége volt arra, hogy találjon valamit, ami segíthet neki, hiszen miatta sérült meg egy ártatlan vámpír... jó, nem ártatlan, mert már rengeteg embert megölt, de akkor is... Onew úgy érezte, muszáj tennie valamit a bűntudata csökkentése céljából. Ahogy megállt a hatszáztizenhármas sor mellett, azonnal keresgetni kezdett. Mindent végignézett egyesével, nehogy szem elől tévessze véletlenül a könyveket. Tekintete hamarosan megakadt az egyiken. Azonnal ki is vette, és fellapozta a tartalomjegyzéket. Volt benne szó vámpírról.

- Ez lesz az. - mosolyodott el. Lapozgatni kezdett, míg meg nem találta az aktuális cikket. Beleolvasott. Bár ez csak általános, európai vámpírokat írt le részletesen, úgy vélte, mindre igaz a fajelemzés alapja. Abból meg kiválik a fajta. A könyvben elsősorban az unalmas, száraz, mindenki által ismert jellemzéseket lehetett csupán fellelni. Jinki felsóhajtott, majd becsukta a könyvet - Köcsög Minhóra ezek közül egyik sem jellemző... miért írják le ugyanazt a vámpírokról, ha nem is igaz? - morogta.

- Mert az a könyv rossz - a háta mögül érkező női hang hallatán Jinki megugrott. Ki a franc az az elvetemült, aki mögé áll, és még beszél is hozzá? Gyorsan megpördült a tengelye körül, hogy megkeresse az ismeretlen hölgyet. A lány alacsonyabb volt nála, ám szép arca minden hibáját kompenzálta. Fekete kabátja alól kilógott a fekete szoknyája, lábait fekete harisnya, illetve egy fekete csizma borította. Szuper, egy gót, aki vámpírszakértőnek képzeli magát...

- Honnan veszed, hogy ez a könyv rossz? - kérdezte felvont szemöldökkel. Nem értette, hogy a lány miért szólt bele az ő dolgába. Na, meg azt se tudta, hogy ki volt ő pontosan.

- Mert az csak klisés dolgokat ír le. A Fantasy sorban keresd a "Vámpírok és én" című könyvet. Jean Josephson írta. Fantasyként adta el, de igazából egy kutatómunka eredménye. Mindig megkért egy embert, hogy lépjen kapcsolatba egy vámpírral, majd írja le a tapasztalatait, meg részletesen, hogy mi történt. A kísérlet során ezek az emberek meghaltak, Jean Josephson pedig összeszedte a papírokat, és eliszkolt velük. Persze, minden vámpír tudta, hogy miért mentek oda az alanyok, de tudták, hogy ez a könyv legfeljebb fantasyként fog befutni, és azért így se olyan híres - magyarázta a lány. Jinki végig bólogatott.

- Jó, akkor megnézem azt. Köszi - halványan elmosolyodott, és elindult a fantasy részleg felé. Nem telt sok időbe, míg megtalálta a könyvet, és azonnal belelapozott. Minden vámpírtípusnak volt egy saját fejezete, de tényleg olyan egyszerűen lett megfogalmazva, mintha csak egy mesekönyv lenne. Valószínűleg a vámpírok csak úgy egyeztek bele a regény kiadásába, hogy ők nem lesznek megnevezve, és, hogy semmi olyan konkrétumot nem írhat le az író, ami esetleg lebuktatná a vámpírok létezését. Bár még így sem tűnt logikusnak az egész. Biztos volt ebben valami buktató.

- Árnyvámpír - ahogy a lapozgatás után megtalálta a keresett típust, megkönnyebbült. Legjobb emlékezete szerint Minho árnyvámpír volt. Leült az egyik asztalhoz, és olvasgatni kezdett. A fejezet első két oldala bemutató volt. Nagy betűkkel írt, és meglehetősen hiányos.

"Név: Árnyvámpír

Élőhely: Távol-Kelet

Napfenytoleráns: nem

Számuk: elenyésző (egyik legritkább alfaj)

Szocializáció: nincs

Táplálkozás: mindent megeszik, és megiszik

Átváltozás: nincs. Születésüktől fogva ilyenek

Manipuláció: nem ismert

Irányított dolgok: nem ismert

Vadászat: igen

Képesség: teleportálás

Feszület: hatástalan

Fokhagyma: nem ismert

Szentelt víz: hatástalan

Napfény: igen

Elpusztítása: nem ismert

Egyéb: nem ismert" - ahogy Onew ezt végigolvasta, megfeszült. Minho ezek alapján a legtitokzatosabb vámpírfajta egyike volt.  Jobbnak látta becsukni a könyvet, és nem is gondolni arra, hogy az ő vámpírját tulajdonképpen nem lehetett megölni.

- Azt a rohadt... - motyogta maga elé. Egy sóhajtást követően visszatette a könyvet, majd kisétált a könyvtárból. Elindult a vámpír otthona felé. Muszáj volt találkoznia vele. Tudni akarta, hogy miért nem ölte őt meg, és, hogy miért viselkedett rendesen. Útközben beugrott egy gyorsétterembe, vett hamburgert, sült krumplit, diétás kólát, majd elment egy zöldségesbe venni répát, almát, narancsot és banánt. Sőt, egy hentesboltba is besietett csirkevérért, és csirkecombért. Miután mindennel végzett, magabiztosabban sétált be az elátkozott házba, ami egyébként nem volt elátkozott, sem kísértetjárta, csak lakott benne egy antiszociális vámpír, aki kifejezetten rendes volt. Most meg még sérült is. Mikor benyitott, megcsapta őt a hideg. Persze, nem volt fűtés, hiszen az egyetlen lakó valószínűleg meg se tudott mozdulni a fájdalomtól. A lovagpáncél még mindig darabokban hevert, felfelé haladván a lépcsőn pedig látszottak a vércseppek, amik Minho sebéből hullottak a földre. Ahogy Onew felért, hirtelen egy fekete madár repült felé. A fiú az utolsó pillanatban kapta el a fejét, mielőtt a szárnyas vadász karmaival esetleg megsebesíti őt. Azonban a madár továbbra is támadott, immáron hátulról.

- Minho! Jinki vagyok! Csinálj valamit a madaraddal! - kiáltotta a fiú, mire az eddigi ismeretlen szobából egy egész raj szállt ki. Nos, ezek alapján Minho tudta irányítani az állatokat, és rettentően haragudott.

Jinki tudta, hogy ezek a madarak nem tennének benne komolyabb kárt, így a szerzeményeit védve, s fejét lehajtva követte a vércseppeket az ajtóig. Ott aztán benyitott, maga mögött pedig becsukta, hogy a dögök abbahagyják az üldözését. Jobb oldalon egy másik ajtó díszelgett, valószínűleg egy benti fürdőszoba, mint ami az ő szobájában is volt, mikor előző nap itt aludt.

Ahogy továbbment, egy hatalmas hálószoba terült elé, felvértezve antik bútorokkal, egy nagyobb tévével, és egy számítógéppel. A jobb oldalon díszelgett a franciaágy, benne egy félig ülő vámpírral.

- A rohadt madaraid megtámadtak - morogta Jinki idegeskedés helyett. Minho rápillantott, és felvonta a szemöldökét.

- Komolyan? - kérdezte tettetett meglepettséggel.

- Igen.

- Gondoltam, finoman a tudatodra adom, hogy nem vagyok rád kíváncsi, és, hogy takarodj el innen - a vámpír elpillantott, hangtónusából pedig érezni lehetett a csalódottságot.

- Tényleg sajnálom, hogy lelöktelek a lépcsőn. Megijedtem. - sütötte le a szemeit Onew. Tett egy pár bizonytalan lépést a szkeptikusan felnevető vámpír felé. Igazából látszott, hogy Minho csupán hisztizett, de azért a fiú jobbnak látta nem kockáztatni az életét.

- Gondolhatod, én hogy megijedtem, mikor lelöktél - morogta a vámpír.

- Jó, de értsd meg az én nézőpontomat is. Te se örülnél annak, ha egy nálad sokkal erősebb valaki, akire a gyilkológép kifejezés illik a legjobban, kedves veled. Hoztam neked kaját - Onew letette a gyorséttermi menüt meg a zöldségesnél vásárolt holmikat Minho ágyára, a vámpír mellé. A hentesárut is kivette a táskájából, de azt nem tette le.

- Ha hiszed, ha nem, azt tettem. Ti, emberek, mindent elpusztítotok, ami az utatokba kerül. Önzésből. Mégis én vagyok a rossz, mert táplálkozás céljából néha eltűntetek egy embert. Ti hányat öltetek meg? És én vagyok a rossz... ez aztán logikus... - Minho dühösen forgatta a szemeit, majd belenyúlt a zacskóba a hamburgerért - kösz a kaját.

- Nincs mit. Olvastam egy könyvben, hogy az árnyak mindent megesznek - válaszolta Onew. Igyekezett figyelmen kívül hagyni mindent, amit a vámpír a fejéhez vágott. Sajnos igaza volt, de akkor is...

Minho abban a pillanatban letette a hamburgerét, hogy ezt meghallotta.

- Milyen könyvben? - kérdezte összeráncolt homlokkal. Ez kicsit megijesztette a fiút, de azért nyelt egyet.

- Ma elmentem a könyvtárba, és a fantasy könyvek között találtam egyet. Jean Josephson írta, az a címe, hogy "A vámpírok és én", és különféle vámpírokról készült tanulmány van belefűzve - hadarta el gyorsan az egészet egy szuszra.

A vámpír megnyugodott, ez tisztán látszott rajta.

- Ja, azt ismerem. A pasi egy évvel a könyv kiadatása után meghalt, a nyomtatást meg felfüggesztették. Gondolom, néhány fajtársamnak nem tetszett, hogy ez a kölyök pattogott.

Onew felvonta a szemöldökét.

- Neked ehhez van bármi közöd?

- Nincs. Nem csak én vagyok a világon vámpírként. Én sem fogom azt mondani, hogy közöd volt a második világháború kitöréséhez, te se mondj nekem ilyeneket. - forgatta a szemeit ingerülten Minho, majd a hamburgert a fiú kezébe nyomta - Edd meg. Ma még te sem ettél, és mindjárt összeesel.

Onew meglepődött Minho kedves gesztusán, de mosolyogva elfogadta. Ezalatt a vámpír kiemelt egy szép piros almát. Enni kezdett, csakúgy, mint a fiú.

Nem szóltak egymáshoz hosszú ideig. Onew a gondolataiba mélyedve tömte magába az egész napi ételét. Ezek szerint Minho megbocsájtott neki, vagy legalábbis megpróbálta elfelejteni a tényt, hogy az ember lelökte a lépcsőn.

- Amúgy miből gondoltad, hogy nem foglak megölni, ha visszajössz? - kérdezte váratlanul a vámpír. Jinki felé pillantott.

- Nem tudom. Eddig se bántottál, gondolom, most se fogsz. Főleg, hogy elég nehezen mozogsz. - válaszolta - Egyébként hogy vagy?

- Fáj mindenem az ütéstől, a lábam szerintem kificamodott, de minimum beleállt valami, csakúgy, mint az oldalamba. Nehezen kapok levegőt, mert amúgy rohadtul fáj, de ezeket leszámítva minden rendben.

- Tényleg ne haragudj - sóhajtott a fiú. Szegény Minho itt lábadozhatott miatta.

- Nem haragszom, csak legközelebb kérlek, ne próbálj meg apró darabokra törni, ha ez lehetséges. - a vámpír halványan elmosolyodott, miközben beleharapott az új szerzeményébe, egy mangóba - Ezt azért hoztad, mert a mangó meg a Minho hasonlítanak egymásra hangzásilag?

- Igen - Jinki halványan elmosolyodott. Örült annak, hogy Minho kedvesen bánt vele. Komolyan.

- Nagyon humoros - nevette el magát a vámpír. Elvégre neki nem volt társasága, Onew meg nem volt igazán ártalmas alkat. Valószínűleg ez késztette arra a vámpírt, hogy megbocsásson neki. Szüksége volt társaságra, még akkor is, ha az előbb megtámadta őt a madarakkal. Azt valószínűleg csak hisztiből tette.

- Hogy van a sebed? - Onew Minho hasára pillantott. A vámpír bekötötte magának a sérülését, bár nem a legügyesebb módon.

- Hát, fáj, de legalább nem vérzik.

- Gyere, átkötöm neked. - sóhajtott fel a fiú, majd kiemelt a táskájából egy köteg gézt. Minho nem ellenkezett. Félretette a mangóját, és az ágy szélére csúszott. Az emberben csak ekkor realizálódott, hogy Minho félmeztelenül feküdt végig az ágyában, noha rettenetesen hideg volt - Nem fázol?

- Nem. - válaszolta Minho - A hőmérsékletet ki tudom zárni, így nem fázom, és nincs melegem. Te viszont szerintem megfagysz. Ha gondolod, begyújtok neked.

- Maradj csak itt, és pihenj. Annyira nem fázom - rázta meg a fejét Onew, miközben leszedte a vámpírról a kötöző anyagot. Most Minho tulajdonképpen ki volt neki szolgáltatva, így nem félt attól, hogy a vámpír esetleg megtámadná. Most nem érné meg neki. A sebet meglocsolta betadinnal, nehogy elfertőződjön, majd nekiállt kötögetni. Ahogy hozzáért Minho bőréhez, átfutott rajta a hideg. A vámpír ugyanis selymes volt, puha, és tökéletes. Ha tehette volna, egész nap ezt simogatná. Nem is beszélve arról, hogy a vámpírnak tökéletesen kidolgozott kocka hasa sem volt elhanyagolható. Azonban igyekezett figyelmen kívül hagyni mindent, ami megzavarná őt a kötögetésben. Amikor végzett, elmosolyodott.

- Kész - húzta ki magát.

- Köszönöm szépen - Minho visszacsúszott az ágya közepére, miközben Jinki szemmel végigfutott rajta.

- Bokád?

- Kiment. Majd idővel helyreáll. Reményeim szerint nemsokára, ugyanis jövő hét elejére be kell ütemeznem egy vadászatot - válaszolta a vámpír. Onew kicsit megrezzent, de igyekezett nem szólni semmit. Talán jobbnak látta, ha nem szól bele Minho dolgába, bár nem feltétlenül értett vele egyet. Továbbra is szörnyűnek találta, hogy a vámpír emberre vadászott.

- Mit csinálsz egyébként a lábadozásod alatt? - megpróbált témát terelni, hátha az jobban sikerül.

- Tévét nézek, meg olvasok - válaszolta Minho.

- Tudod, mi az a tévé?

- Persze... vámpír vagyok, nem ősember. Számítógépem is van. A szomszédtól kapom az áramot, mivel ez a ház amúgy lakhatatlan lenne, és ide nem kötnék be. Így elvezettem idáig, és néhanapján beszállok a fizetésbe, hogy ne tűnjön nekik olyan soknak a számla.

- Várj, ők tudnak rólad?

- Nem. Ők is csak annyit tudnak, hogy ez egy elátkozott ház, de néha elejtek náluk este egy kis pénzt, ők azt felszedik, és boldogok.

- És pénzed honnan van?

- Áldozatok. A tévét is az egyiktől szereztem - vonta meg a vállát a vámpír. Onew egy darabig csak pislogott, amíg megpróbálta feldolgozni a kapott információt.

- És hogy zajlik egy vadászat? - érdeklődött. Minho felvonta a szemöldökét, miközben beleharapott a mangójába.

- Nem hiszem, hogy tudni akarod. Megijedsz, és soha többet nem jössz vissza. Vagy megint lelöksz a lépcsőn - válaszolta. Onew felsóhajtott, ebben volt valami, de komolyan érdekelte, hogy ez hogyan is zajlik.

- Megígérem, hogy semmi ilyet nem teszek - a szívére tette a kezét, hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Tényleg érdekelte, hogy ez hogyan zajlik, és nem akarta emiatt elhagyni a vámpírt, hiszen Minho tényleg nem volt olyasvalaki, aki kedvtelésből ölt volna.

- Kiszemelek valakit, aki egyedül van éjjel az utcán. Aztán belelátok a gondolataiba. Értelemszerűen mondjuk olyat nem ölök meg, aki egyedül neveli a gyerekét. Általában öngyilkosjelölteket keresek, de persze családok fejei is estek már áldozatomul. Szóval, miután megfelelőnek találtam, manipulálom a gondolatait, és egy sikátor felé irányítom. Miután csapdába kerítettem, egyszerűen megtámadom. Néha, ha olyanom van, akkor kitisztítom a gondolatait, hadd sikoltozzon, meg szenvedjen. Aztán kiszívom a vérét, ettől meghal, és gyerekjátékká válik az egész.

Ahogy Onew ezt hallgatta, beleborzongott. Ijesztően hangzott. Nagyon.

- Hogy van neked ehhez amúgy szíved?

A vámpír felvonta a szemöldökét.

- Ahonnan az a marhahús van, ennél rosszabb. A teheneket leelletik, a kisborjakat meg apró ketrecekbe zárják. A hímeket leölik, abból lesz a hús. A nőstényeket meg elletik és fejik tovább. Bár az is lehet, hogy a borjak hamarabb elpusztulnak, hiszen ki vannak téve az időjárási viszontagságoknak, mozogni pedig nem bírnak. Mégis megeszed. Csak azért, mert nem te csinálod személyesen, attól még ez nagyobb kínzás, mint az, amit én csinálok. Az én táplálékom legfeljebb egy órát szenved. Ezek az állatok viszont hetekig, hónapokig. És mégis én vagyok a szörnyeteg, mert embert ölök. Pedig belőletek betegesen sok van.

Jinki felsóhajtott. A vámpírnak igaza volt. Az emberek se voltak sokkal jobbak, mégis, egy ember halálát felspirázták, míg az állatokat megkínozták, hogy nekik legyen mit enni.

- Megint igazad van.

- Nem azért mondtam. Csak ne állíts be gonosznak, kérlek. Mert nem vagyok az. A túlélésért teszem, nem kedvtelésből.

Jinki bólintott, és igyekezett témát váltani. Kiderült, hogy Minho rettenetesen művelt volt, és szinte minden tudományhoz hozzá tudott fűzni valamit. Az orvosi szakmáról is volt fogalma, noha nem sok, de Onew készségesen egészítette ki a hiányosságokat. Estig elbeszélgettek. Minho vicces dolgokat is mesélt, meg érdekeseket is. Bár a vámpírokról hallgatott, az emberi dolgokkal kapcsolatban nagyon képben volt. Mindig tudott az aktuális hírekről, és nagyon sok érdekességet megosztott a fiúval. Értelemszerűen azért tudhatott ennyi mindent, mert a könyvtára tele volt ősi forrásokkal, amiket ő tudott értelmezni, míg az emberek elől jobbnak látta elzárni. Sajnos a történelemben voltak olyan tények, amelyeket inkább mindenki elhallgatott. Minho ezeket megosztotta új barátjával, de a lelkére kötötte, hogy ha ő ezt valaha visszahallja bárhonnan, vagy megtudja, hogy a fiú ezt továbbadta, akkor annak nem lesz jó vége.

Onew tiszteletben tartotta a vámpírja kérését, és a hallottak alapján egyébként teljesen meg is értette.

Mielőtt hazament, ismét átkötötte Minho sebét, megvárta, míg az megette a marhahúst, és megitta hozzá a vért, majd összepakolt. Ahogy elhagyta a házat, kellemes érzés fogta el. Minho ugyanis totál rendesen viselkedett vele, és tényleg megnyílt. Egyáltalán nem tűnt ártalmasnak, vagy gonosznak.

- Szia, Jinki! - köszöntötte Jimin már pizsamában - Hogy ment a műtét?

A fiú elmosolyodott.

- Jól - válaszolta. Valahogy ez kiment a fejéből, és minden gondolata Minho körül forgott.

- Hogyhogy csak most értél haza? - hallatszott a kérdés. Onewba ez úgy nyilallt, mintha belelőttek volna. Megdermedt, és megpróbált valamit kinyögni, de csak hebegett-habogott.

- Csak... dolgom... volt - ennyit tudott kinyögni. Meg sem várta Jimin következő kérdését, csak besietett a szobájába, leült az ágyára, és gondolkozott. Minho biztos manipulálta őt is valamilyen módon...