6. Fejezet

Minho nagyjából tíz perc után bukkant fel. Nagy szemei vörösen csillogtak, de amint a gyertyafénnyel teli szobába lépett, barnává váltak. Arcán megjelent egy kedves mosoly, ahogy Jinkire nézett.

A fiú csendben meghúzta magát a széken, és bátortalanul visszamosolygott. Nem tudta mire vélni Minho kedvességét. Fogalma sem volt, hogy mit tervezett a vámpír... persze, az is lehet, hogy csak jó napja volt, vagy ez a felszínes hazugság igazság volt.

- Tessék - Minho mosolyogva tette le a salátát az asztalra. Bár a szemein látszott, hogy már annak a gondolatától is rosszul volt, hogy ételt vitt a könyvtárba, igyekezett tartani magát, és nem panaszkodni, vagy morogni - Ne haragudj, de szerintem, ha húst raktam volna az ételedbe, kapásból elutasítottad volna. Így maradtam a görög salátánál. Ez igazi feta sajt benne.

Jinki összeráncolta a homlokát, de végül megkóstolta. Igazából nem volt rossz. Az olívabogyót azt félrelökdöste, de azon kívül mindent megevett. Nem volt baja a görög ételekkel, egyszer evett egy helyi görög bisztróban, és kifejezetten ízlett neki. Minho salátája sem volt rossz.

- Finom - mosolyodott el halványan. Igaz, ha nem ízlett volna neki, akkor is ezt mondta volna. Nem merne mást mondani, mert az akár az életébe is kerülhet.

- Ennek örülök - mosolyodott el a vámpír. Onew visszamosolygott, és lassan megette a salátát. Tudta, hogy ebből nem csinálhatott rendszert, mivel Minho arckifejezésén végig látszott, hogy nem itt kellene enni. Ennek ellenére nem szólt egy árva szót sem. Biztos nem akart Jinkire ijeszteni azzal, hogy termet kell váltani.

- Köszönöm szépen - Onew meghajolt a vacsorája befejeztével.

- Váljék egészségedre. - mosolygott Minho, majd elvette a tányért - Még kérsz?

- Nem, köszönöm. - finoman megrázta a fejét. Bizonytalanul felállt - Szívesen elmosom.

Minho egy darabig csendben figyelte őt. Nagy, barna szemei ide-oda jártak a fiú és a tányér között, míg végül Jinki kezébe nyomta a koszos edényt.

- Csak tedd be a mosogatóba. Nehogy elmosd. A víz jól vezeti az áramot. Ha belénk csap a villám, és te vízzel szórakozol, akkor elég fájdalmas halálod lesz. - mondta - Addig megágyazok neked, és keresek pizsamát. Nagyon fáznál, ha csak egy pólót adnék?

Jinki csendben hallgatta a vámpírt. Ahogy lassanként realizálódott benne minden, amit ez a démoni lény mondott, úgy feszült meg.

- Biztos nem alszom itt - rázta meg a fejét, de Minho elmosolyodott.

- Sok választásod nincs. Ne legyél már ilyen nyuszi. Eddig sem bántottalak, ezután sem foglak - ismételte önmagát.

- Bocs, de nekem ez túl hihetetlen... - Jinki megállt az ajtóban, hogy maga elé engedje a vámpírt. Minho elmosolyodott. Fejével való néma biccentést követően elindult kifelé, de aztán megtorpant. Szó nélkül felkapta az egyik gyertyát, amit aztán az ember kezébe adott. Szerencsére a fém gyertyatartó védte Jinki kezét az esetleges forró viasztól. A fiú nem szólt egy szót sem. Némán indult meg a mosogató felé. Tudta, hogy Minho látott a sötétben, és ez még az eddiginél is ijesztőbbé tette a helyzetet. Remegő lábakkal igyekezett a konyhába. Egész testében reszketett, ahogy belegondolt abba, hogy a vámpír megjelenik, és megöli őt. Hiszen megtehetné. Mégis ki ő, Lee Jinki? Miért kell neki életben maradnia? Miért nem bántja őt Minho? Miért ilyen kedves vele?

Minden egyes zajra felkapta a fejét. Mindene azt diktálta, hogy most meg fog halni. Minho ugyanis nem tett logikus lépéseket. Túl gyanús volt az, hogy ennyire vigyázott rá, s ennyire kedves volt vele. Hiába próbálta elhessegetni a gondolatait, nem értette ezt az egészet. Gondolataiba mélyedve pakolt be a mosogatóba. Nagyon nem stimmelt neki ez az egész. Azonban ahogy megfordult, egy emberi alak rajzolódott ki előtte. Szinte a semmiből. Jinki szíve hirtelen megállt, s ő a rémülettől hátrébb ugrott, miközben sikítás hagyta el a száját. Vagy inkább ijedt ordítás.

- Még mindig azon agyalsz, hogy miért nem bántalak? - kérdezte Minho mosolyogva. Számára ez kifejezetten komikus lehetett, bár Jinki nem találta annak egy cseppet sem.

- Igen... - válaszolta őszintén. Minho unottan forgatta a szemeit. Nem reagált semmit erre a kijelentésre.

- Szerintem menj aludni. Jobban járunk mindketten. Te pihensz, és én nem fogom huszadjára is elmondani, hogy azért nem bántalak, mert nincs rá okom. Éhes nem vagyok, szomjas se, és örülök annak, hogy végre van társaságom. Úgy gondoltam, hogy a segítségeddel felfrissíthetem az ősi nyelvkészletem, de mivel folyamatosan magyarázkodnom kell, ez a tervem meghiúsult - ahogy ezt végigmondta, félreállt az útból. Látszott már rajta, hogy kezdte unni ezt a sorozatos mentegetőzést. Túlságosan is, így Jinki nem mert ellenkezni. Bólintott, és elindult felfelé. Lábai remegtek. Még sosem járt az emeleten, így nem tudta, mi vár rá. Minden egyes apró lépcsőfokon megállt egy kicsit, hogy gondolkozzon. Gondolkoznia kellett. Ez így ugyanis nagyon nem volt jó. Túlságosan félt. Háta mögött ráadásul hallotta Minho légzését. A vámpír szabályosan vette a levegőt, és nagyjából úgy mozgott, mint Jinki. Teljesen felvette az ő elinduló-hezitáló lépéseit. Talán éppen ezért Onew nekilódult, és a lépcső tetejéig meg sem állt. Csak akkor torpant meg, amikor Minho ismét mellé került. Miután a lény elindult, szó nélkül ment utána, egészen a kellemes kis szobáig. A gyertyafénytől nem lehetett sokat látni, de a körvonalak tökéletesen kirajzolódtak. Aztán villámlott.

Jinki nyelt egy nagyot, de nem szólt semmit. Félt. Nagyon.

- Nos, megfelel? - Minho mély hangja rázta őt vissza a valóságba. Félve bólintott.

- Igen - válaszolta. Nem mintha sokat látott volna a szobából a sötétség miatt - Köszönöm szépen.

Minho halványan elmosolyodott, mikor Jinki ezt a gesztust tette. Talán ő maga sem értette, hogy miért volt ennyire óvatlan, és miért kedveskedett az emberrel. Talán tisztelte őt, vagy talán megbíztott benne.

- Itt a fürdőszoba, amihez itt a villany. - mutatta. Jinki bólintott, ahogy körbenézett, megérzett valamit a kezei között. Valami textilt - Ez egy rám is kicsit bővebb pulóver. Nem fogsz megfagyni, bár igyekszem befűteni. Adtam egy tréning nadrágot is neked, csak arra kérlek, hogy alsónadrággal együtt használd.

Onew biccentett.

- Rendben, és köszönöm, hogy maradhattam - ismét meghajolt egy kicsit, de hamar fel is egyenesedett. Minho elmosolyodott.

- Ugyan, semmiség. Akkor holnap találkozunk, jó éjt - ahogy ezt végigmondta, elindult az ajtó felé.

- Jó éjt neked is.

Minho hirtelen megállt.

- Egyébként, ne haragudj, amiért letegeztelek. Nagyon hirtelen jött - ő is meghajolt, ezzel meglepte Jinkit. Természetesen a fiúnak egy rossz szava nem lehetett. Fogalma sem volt, hogy Minho hány száz éves lehetett már, így ő végig saját magát számolta fiatalabbnak. Emiatt nem is haragudott a vámpírra.

- Semmi gond - mondta. Minho biccentett, majd kisétált, magára hagyva a vendégét.

Jinki felsóhajtott. Mindene remegett továbbra is, mintha valami kocsonya lett volna. Az ágyhoz sétált, hogy átöltözzön. Ez egy kifejezetten különleges nap volt. Először is, a műtét, másodszor az, hogy itt kellett aludnia az elátkozott házban, harmadszor pedig az, hogy egy vámpír ólálkodott körülötte, aki valamiért nagyon kedves volt vele. Ha ezt elmesélné Kibumnak, az ifjú pszichológus biztos megérdeklődné, hogy Jinki milyen tudatmódosítókat szedett. Pedig semmilyet.

Ahogy befeküdt a frissen megágyazott ágyba, és magára húzta a takarót, elgondolkozott. Ez túl lehetetlen volt, hiszen vámpírok elvileg nem léteztek. Nem létezhettek, és erre mégis találkozott eggyel, akinek elmondása alapján több fajtársa is volt. Csodálatos. Nem tudta mire vélni Minho kedvességét. Biztos volt abban, hogy a vámpír tervezett valamit, és ez neki nem tetszett. Egyszerűen csak nem tudta, hogy mire számítson. Túlságosan össze volt zavarodva. Valami volt itt. Elaludni nem tudott, így csak felkapta a telefonját, és gyorsan írt Jiminnek, hogy nem megy haza, mert veszélyes, de megoldotta, nem kell aggódni érte. Ismerte a lakótársát, tudta, hogy Jimin és Kibum eljöttek volna érte, de nem akarta sem felfedni a titkát, miszerint az elátkozott házba járt, sem felfedni Minho kilétét, sem veszélybe sodorni a barátai életét. Ezek után kinyomta a készülékét. Töltő nem volt nála, szóval holnap a megmaradt akkumlátor százalékkal kellett valahogy túlélnie. Elfordult az ablaktól, és megpróbált aludni a kényelmes ágyban. Tényleg kényelmes volt. Meglepően jól esett belefeküdnie, főleg az otthoni rugóhibás vacak után.

Azonban aludni nem tudott. A félelme nem hagyta őt elaludni. Csak forgolódott, hátha valamilyen pozícióban sikerrel jár. Ebben reménykedett. Azonban ez nem sikerült. Ahogy hallgatta az eső zuhogását, melyekhez néha mennydörgés, és villámlás is társult, rájött arra, hogy ez az elalvás most nehezebb lesz, mint hitte volna. Hiába húnyta be a szemeit, nem ment. Félt. Rettegett attól, hogy Minho bejön az éjszaka, és megöli, vagy kiszívja a vérét, vagy tesz vele valamit. Hiszen minden oka meg lett volna rá. Ez a kedvesség amúgy is túl gyanús volt neki.

Hallotta a lépteit. Minho, a vámpír a közelben sétálgatott. Biztos arra várva, hogy ő elaludjon. Mi másért lett volna itt dolga?

Jinki nyelt egy nagyot, majd a fejére húzta a takarót. Mindig így csinált, főleg, amikor félt. Bár a takaró nem használt semmit védelem gyanánt, valahogy Jinki nagyobb biztonságban érezte magát.

Egy idő után enyhült a vihar. Ezt is hallotta, csakúgy, mint azt, hogy Minho már nem mászkált. Ez valahol megnyugtatta, bár nem teljesen. A szíve továbbra is zakatolt, hogy vajon hol lehetett a vámpír, és sehogyan sem érezte úgy, hogy az eltűnése jót jelentett volna. Egyébként Minho kifejezetten jól nézett ki. Az arca szép volt, és a teste is edzettnek tűnt. Egy különlegesen szép fiú volt ő. Csak vámpír kiadásban. Márpedig hiába akarta előadni a jó kisfiú szerepét, Minho vámpír volt, a vámpírok pedig nem a kedvességükről voltak híresek, sőt... Minho pedig nem lehetett kivétel, hiába próbálta meg ezt beadni neki...

*

Valami cirógatta az arcát. Talán a lágy szellő volt az, ami a nyitott ablakon át áramlott be a hideggel együtt.

Jinki jobban összehúzta magát. Nem akart felkelni. Túl jól aludt. Túl kényelmes volt az ágy. Semmi kedve nem volt felkelni, és utazni egy csomót, hogy bemenjen gyakornokoskodni a kórházba, majd haza is vergődjön.

A kórház!

Jinki szemei kipattantak, ahogy hirtelen eszébe jutottak Dr. Ahn Chilhyun szavai.

- Nekem ma műtenem kell! - kiáltott fel, majd valahogy kikászálódott az ágyból. Gyorsan ledobta magáról a bő, fekete pulóvert, és a szürke nadrágot. Jobb híján a tegnapi ruháját kellett magára rántania. Minden pizsamaként használt holmija a földön kötött ki. Nem érdekelte. Rohant az ajtóhoz, de ott megtorpant. Minho biztos kinn ólálkodott még. Ez annyit tett ki, hogy a vámpír bármikor rátámadhat, és megeheti őt reggelire.

Nem.

Ezt ő be nem fogja vállalni.

Ilyen kockázatot nem vállal.

Egyet hátralépett. Nem akarta az életét egy lapra tenni. Lehet, hogy a vámpírnak az előző nap jó kedve volt, és ezért nem bántotta. Most viszont fogja. Igen, ebben nagyon biztos volt. Most lesz az, hogy Minho megöli, széttépi, és elfogyasztja őt. Igen, biztosan meg fogja ezt tenni. Nem mert lemenni. Csak állt, és várt. Fülelt, hátha meghall valamit.

Nem mehetett az ajtón keresztül. Ha lesiet a lépcsőn, akkor Minho simán elkaphatja őt.

Körbenézett, egy másik opciót keresve, bár hirtelenjében semmi nem jutott az eszébe. Az ablakhoz sétált, hogy becsukja azt. Igazából ki is mászhatna, és a tetőn közlekedve egy idő után biztos lejutna valahogy.

Ahogy ez a gondolat átfutott a fején, elmosolyodott. Kifejezetten okosnak érezte magát, így neki is rugaszkodott. Csupán egy probléma merült fel; a tető meg az ablaka között még egy emelet volt megépítve. Jinki felsóhajtott. Nem maradt neki más, mint a folyosó. Becsukta az ablakot. Bizonytalan léptekkel sétált az ajtajához, amit aztán félve, lassan nyitott ki. Körbenézett, de a vámpírnak semmi nyoma nem volt.

Tett pár lépést, miközben becsukta maga után az ajtót. Aztán elindult. Igyekezett minél halkabbra venni a lépteit, nehogy felkeltse az alvó szörnyeteget. Tudta jól, hogy Minho mem csupán vért szívott. Az túl kevés lenne neki. Minden erejével arra koncentrált, hogy merre lépjen, hogyan, és milyen szögben. Minden ettől függött. Így talán nem fogja felébreszteni őt. Lassanként eljutott a lépcsőig. Innen már csak be kellett szaladnia a táskájáért, és már rohanhatott is haza. Legalábbis ezt hitte. Ahogy egy lépcsőfokot megtett, észrevette, hogy valami körvonalazódott előtte. A valamiből hamarosan emberforma lett, ami átalakult a már jól ismert vámpírrá.

- Mész valahova? - kérdezte. Szemeiben ismét megcsillant valami játékosság. Ahogy ajkait szétnyitotta, megvillantak a szemfogai. A hatalmas agyarok, melyektől Onew megrettent. Testét ismét végigjárta a félelem. Ahogy Minho feltette a kérdést, ő tudta, hogy itt baj volt. Nem menekülhetett innen, ez a hely lett az otthona, s akkor nem fog tudni beszélgetni senkivel, akinek elmondhatná, hogy találkozott egy vámpírral.

Ösztönei fellángoltak. Menekülnie kellett valahogy. Csak ki kell jutnia a házból, és soha sem térni vissza. Azonban útját állta a vérszomjas ragadozó.

- Ne bánts! - kiáltotta Jinki. A rémülettől nem is tudta felfogni, hogy mit tett; meglökte a lépcső tetején álló lényt, hogy az eltűnjön a közeléből.

S úgy is lett. Minho eltűnt.

Jinki feje akkor tisztult ki, mikor valami csörömpölést hallott a földszintről. Riadtan nézett körbe, hogy ezt vajon mi okozhatta. Ahogy tekintete a hang irányába szegeződött, észrevett valamit. A lovag páncélja, mely eddig diadalittasan állt a lépcső alján, most darabokban volt.

A fiú lassan elindult arrafelé, de hirtelen megmozdult a kupac, és kiemelkedett egy Minho.

- Basszus! - suttogta Jinki maga elé. A vámpír nehézkesen feltápászkodott. Bal lábára azonban nem volt hajlandó ráállni - Jól vagy?

Minho nem válaszolt. Szemei haragot sugároztak, látszott rajta, hogy szíve szerint felrobbanna, és apró darabokra tépné Jinkit. Azonban nem tett semmi ilyet. A jobb oldalán a felsőjét vörös folt díszítette, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. Ott biztos felhasította őt valami.

- Menj el - miután vett egy nagy levegőt, csak ennyit bírt kimondani. Fájdalmai voltak, és ellenük küzdött.

- De segítségre van szükséged! Beviszlek a kórházba - Jinki lesietett. Nagyon megijedt, hogy így megsebesítette a vámpírt, és valahogy ezt jóvá akarta tenni. Azonban Minho, a fájdalmai ellenére, egyet hátralépett. Szemeibe könnyek szöktek, ahogy rálépett a bal lábára.

- Nem mehetek kórházba. Nem vagyok ember. - mondta monoton hangon - Menj el. Fogd a holmijaidat, a könyvet, és menj el. Ne gyere vissza soha többet.

Jinki szíve szinte fájt, ahogy ezek a szavak elhagyták Minho száját. Őszintén sajnálta, hogy ez történt, még akkor is, ha igazából nem nagyon kedvelte a vámpírt. Orvosi kötelességének érezte, hogy segítsen.

- Akkor legalább hadd segítselek fel a szobádba, és leápolom én a sebed - ajánlotta fel, de Minho szemei szinte villámokat kezdtek szórni.

- Azt mondtam, hogy menj innen! - az utolsó két szót kihangsúlyozta. Szivárványhártyája vérvörössé vált, szemfogai pedig kivillantak, ahogy rásziszegett a fiúra.

Jinki megremegett. Minho most tényleg nagyon dühös lehetett. Most talán meg fogja őt enni. Sőt, biztos megöli őt...

A fiú csendben, reszkető lábakkal a könyvtárba ment. Felvette a kabátját, a táskájába beletette a könyvet, amit végül a hátára kapott.

- Ne haragudj - sietve hagyta el az elátkozott házat. Félt, hogy Minho utána rohan, vagy megtépi őt. Tudta, hogy a bocsánatkérés itt mit sem ért. Minho számára orvost kellett volna hívni, de félt. Kinézte a vámpírból, hogy kárt tenne a kiérkező mentőkben, vagy akár benne, így nem mert mit tenni. Csak haladt lassan hazafele.

Továbbra sem tudta hova tenni Minho kedvességét. Pedig a vámpír vacsorát is készített neki, tanult is vele, el is szállásolta, amíg vihar volt. Sőt, vissza is rángatta a házba, nehogy kárt tegyen magában. Ez túl kedves dolog volt tőle. Erre mit kapott? Azt, hogy ő, Lee Jinki lelökte őt a lépcsőn, átszúratta a hasát egy fém karddal, és még valószínűleg ki is ficamítatta a bokáját hálája jeléül. Mindennek ellenére Minho továbbra is igyekezett kedves lenni vele. Fogalma sem volt, hogy mi járhatott a vámpír fejében, de kezdte magát rosszul érezni. Legfőképp a baleset miatt. Pedig Minho igazán megkapaszkodhatott volna. Vagy denevérré válik, vagy teleportál. De nem. Egyiket sem tette. Csak gurult lefelé, és vállalta az esést.

Mire Jinki hazaért, már a sírás határára jutott. Folyamatosan az kattogott a fejében, hogy talán megölte a vámpírt, aki egy ujjal sem nyúlt hozzá. Pedig bánthatta volna. Pár másodperc alatt simán végezne vele, ehelyett ott volt, és segített neki. Sőt, még haragjában sem ártott neki. Pedig nem akarta megölni. Nem akart gyilkos lenni.

- Szia! - Kibum hangjára felkapta a fejét.

- Szia - motyogta.

- Végre... már négyszer köszöntem. - forgatta a szemeit a fiatalabb, majd kezét Jinki vállára tette - Minden rendben?

- Persze... - motyogta maga elé a fiú. Lehámozta magáról a fiatalabbat, és a szobájába indult. Nem volt kíváncsi most senki társaságára. Aztán megtorpant. Ha Minho lesérült, nem fog tudni vadászni, vagyis éhezni fog. Miatta. Szinte azonnal vett egy kilencven fokos fordulatot - Mit eszik egy vámpír?

Kibum felvonta a szemöldökét.

- Parancsolsz? - értetlenkedett. Nem tudta ezt sehogyan sem a beszélgetésükhöz kapcsolni - Jinki, mit szívtál?

- Semmit - tiltakozott a fiú. Tudta, hogy felesleges lett volna bármilyen mesét is kitalálnia, mivel Kibum simán rájött az ilyenekre. Nem hiába tanulsz pszichológiát eddig. Most legalább Kibum el is hitte, amit ő mondott.

- Biztos... - biccentett - amúgy vérszívók.

- Na jó, de mi történik, ha mondjuk fokhagymával legyengítek egy vámpírt, és nem tud vért szívni? - faggatózott Jinki. Kibum egy darabig elgondolkozott.

- Szerintem éhen hal. De mivel képesek befolyásolni mások gondolatait, ezért szerintem, ha van a közelükben ember, akkor azokat megbabonázza, és így ők önként felajánlják magukat. Vagy esetleg hibernálja magát. Ja, várj, nem is halhat éhen, mert már halott... akkor elporlik, mert nincs, ami éltethetné... - Key nagyon beleélte magát az elmélete ecsetelésébe, de sajnos itt elakadt. Cicaszemeivel az idősebbre nézett - nagyjából ennyi.

Jinki biccentett, és igyekezett mindent elraktározni az agyában.

- Rendben, köszi - mosolyodott el halványan. Key viszonozta a gesztust.

- Nincs mit. Ez hogy jött?

- Nem tudom, csak az eszembe jutott. Biztos láttam valamit, ami a vámpírokhoz kapcsolódik, és most jutott el hozzám - Jinki igyekezett nem füllenteni, és meglepően jól is sikerült ez neki. Legalábbis nagyon úgy festett, hogy Kibum ezt elhitte.

- Logikus. Megesik az ilyen, hogy tudat alatt keringenek bennünk ilyesmi gondolatok - mosolygott. Jinki is magára erőltetett egy vigyort, majd beiszkolt a szobájába. Egyedül akart lenni, főleg, hogy a válaszát már megkapta. Olyan mértékben túl sok információt kapott, hogy bebújt a takarója alá, és csendben bámult maga elé. Az sem érdekelte, hogy a telefonja folyamatosan rezgett mellette. Nem akart műteni, egyszerűen nem érezte magát erre készen. Minho járt a fejében. Még mindig. Hiába akarta őt elfelejteni, nem ment. Tudta, hogy valamilyen úton-módon segítenie kell a vámpírnak, ha már egyszer miatta sérült meg szerencsétlen.

Mikor kopogtak, jobban a fejére húzta a takarót. Nem akart a külvilággal érintkezni.

- Jinki? - Jimin végül benyitott - Keres dr. Ahn. Azt mondja, hogy két óra múlva kezdődik a műtét.

Jinki nem mozdult. Nem akart ott lenni, nem akart semmit se, csak egyedül lenni a gondolataival.

- Key felajánlotta, hogy bevisz. Haver, minden rendben? - a fiatalabb csendben leült az agy szélére, kezét a takaróra tette - Tudod, miattad vagyok itt. Dr. Ahn hívott, hogy elérhetetlen vagy, pedig már benn kellene lenned. Taemin eldobott ide. Történt valami az éjjel?

Jinki hallgatott. Kezdte irritálni, hogy Jimin ennyire bele akart szólni az életébe.

- Nem történt semmi. Csak nem akarok műteni - mormogta. Mellette Jimin csak felsóhajtott.

- Nézd, normális, hogy izgulsz, - megveregette Jinki vállát - de akkor is menned kell, mert erre esküdtél fel. Ha gondolod, végig ott leszek, amíg ki nem jössz a műtőből.

Ahogy Jimin ezt felajánlotta, az idősebbik kinézett a takaró alól. Úgy érezte, beszélnie kellett a barátjával.

- Volt már olyan, hogy egy olyasvalakinek ártottál, aki jól bánt veled, de nem mertél benne megbízni? - kérdezte. Jimin felvonta a szemöldökét.

- Nem. - rázta meg a fejét - De biztos megpróbálnám kiengesztelni valahogy. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Ez viszont ne akadályozzon meg abban, hogy elérd a céljaid.

Jinki bólintott, és kimászott az ágyból. Magára rántott valami tiszta ruhát, majd kiment. Jiminnek igaza volt. Ahelyett, hogy magába roskadt volna Minho miatt, inkább megoldást kellett találnia. Márpedig a könyvtárban biztos volt valami leírás a vámpírokról. De előbb meg kellett műtenie egy beteget.

- Kész vagy? Mehetünk? - állt meg Kibum előtte. Jinki bólintott. Nagyon hálás volt a barátjának a felajánlásért, főleg, hogy a pszichológiai tanszék teljesen máshol volt helyileg, mint a kórház, ahol Jinki a gyakorlatát végezte. És mégis elvitte őt.

- Persze, menjünk - biccentett. Csendben elindultak. Jinki már ismerte a szabályt, így szinte azonnal kényelembe helyezte magát a kocsiban lévő nejlonon.

- Amúgy hol voltál? - pillantott rá Kibum az első útkereszteződésnél.

- Hotelban - válaszolta szűkszavúan - Szerencsére pont a közelben volt egy, mikor leszakadt az ég, úgyhogy megszálltam ott.

A fiatalabb bólintott.

- Jimin írta, hogy ne várjalak haza, mert valahol meghúztad magad, de akkor már mindent értek. Mondjuk, írhattál volna, és akkor érted megyek - válaszolta a fiú. Amint zöld lett a lámpa, azonnal elindult. Jinki elmosolyodott magában.

- Mindegy, megoldottam, köszi - mondta neki. Nem mellesleg nem is nagyon szeretett Key mellett ülni a kocsiban. Bár a fiatal fiú nagyon jól vezetett, Szöulban sosem tudott kiigazodni semmin, tekintve, hogy vidéki volt. Most is bekapcsolta a GPS-t, nehogy eltévedjen. Amikor pedig nem tudta, hogy merre kell menni, vagy későn kapcsolt, akkor nem figyelt az útra sem, mert felidegesítette magát. Szerencsére Jonghyun mindig kimentette őt, de azért mellette ülni mindig egy élvezet volt.

- Néni! - ordította hirtelen Jinki rémülten, mikor a zebrán áthaladt egy öregasszony, Kibum pedig elfelejtett lassítani.

- Ne haragudj, a GPS-t néztem - mentegetőzött a fiatalabb, ahogy lelassított, és átengedte maga előtt a hölgyet.

Jinki csak felsóhajtott. Már nem mondott inkább semmit, mert előre tudta, hogy abból sértődés lesz.

- Semmi gond - legyintett egyet, és várta, hogy végre megérkezzenek a kórházhoz.

- Amúgy neked nem kell kocsi? - kérdezte hirtelen Kibum.

- Nem. Drága mulatság. A tömegközlekedés olcsóbb. Te is sokat költöttél már a tiedre.

- Na jó, de ez egy ritka jó kocsi. Legalábbis nekem - Key megveregette a kormánykereket. Persze, csak finoman, szeretetből. Jinki ezen elmosolyodott.

Lassan megérkeztek a kórházhoz. Az idősebbik megköszönte a fuvart, majd kipattant a kocsiból, és rohant be az épületbe, műteni, hogy aztán valahogy kinyomozza, mit adhat a vámpírnak enni.