5. Fejezet

Az ismeretlen férfi csendben állt, és felvont szemöldökkel nézte a feszületet. Nagy, barna szemei nyugalmat sugároztak, s cseppet sem tűnt ijedtnek. Ez pedig megrémisztette Jinkit. Bár eddig is remegett, most még jobban. A keresztet továbbra is tartotta maga előtt, nehogy támadjon az idegen.

- Most mégis mit vársz ettől a kereszttől? - kérdezte az ismeretlen egy idő után. Jinki az ajkaiba harapott. Oké, ez egy marha nagy félreértés lehetett, és ez a srác biztos nem volt vámpír, hanem mondjuk az itt lakó srác, vagy a ház tulajdonosa... az ismeretlen azonban folytatta: - Essek össze? Ájuljak el? Vagy... esetleg váljak köddé?

Jinki már épp válaszolni akart, de a férfi ekkor valóban köddé vált. Ő eltűnt, s csak némi füstszerűség keletkezett utána. A fiú ereiben megfagyott a vér. Sokkoltan állt a helyén, és igyekezett nem hinni a szemeinek. Nem bírta felfogni, hogy mi történt.

- Bu - a háta mögül megszólalt a mély hang ismét. Jinki félelmében óriásit ugrott. Igyekezett a valamivel szembe fordulni, nehogy az megtámadja őt. Bár gondolatai még össze voltak kuszálódva, megpróbált egy értelmes mondatot kinyögni.

- Én... ne bánts... - dadogta, mire a lény elmosolyodott.

- Két hete minden áldott nap itt vagy. Még azt is tudom, hogy általában négykor jössz, és nyolckor mész haza. Kivéve szombaton, és vasárnap, mert olyankor reggel tízkor jössz, és háromig vagy itt. Szerinted, ha bántani akarnálak, nem tettem volna már meg? Nem is beszélve arról, hogy akkor nem segítenék a fordításban, hanem mögéd lopódznék, és megölnélek - válaszolta a férfi, miközben a szemeit forgatta. Jinki felsóhajtott. Ez mondjuk egészen logikus volt.

- Mi vagy te...? - kérdezte félve. A lény elmosolyodott. Nagy, barna szemei játékosságot sugároztak, makulátlan bőrén fénylett a lámpa fénye.

- Hallottál a vámpírokról?

Jinki nyelt egyet, majd bólintott.

- Annak egy alfaja. Árny.

- És miért nem bántasz? - kérdezte döbbenten Jinki, amint összeszedte a gondolatait. Végignézett a vele szemben álló valakin. Elegáns ruhát viselt, arcra pedig hihetetlenül jól nézett ki. Mint egy herceg.

- Mert idejársz, nem bántasz semmit, tiszteletben tartod a holmijaimat, művelt vagy, és jó szándékú. Legalább nem unatkozom.  Leülök a kanapéra, és figyelem, ahogy dolgozol. Átellenőrzöm, amit írtál.

Jinki még mindig halálra volt rémülve.

Fel se fogta, hogy mi történt vele. Ez itt most tényleg egy vámpír volt? De vámpírok nem léteznek! Mégis hogy került ez ide? Mit akart tőle?

- Ezért.. éreztem...? - kezdte, de a rémülettől nem bírta befejezni.

- Úgy, hogy mindig figyelnek? Igen. Itt ültem mögötted, mielőtt pedig felálltál, átteleportáltam a szomszéd szobába. Vagy a folyosóra, és onnan felsiettem - válaszolta a lény. Jinki nyelt egyet.

- Tudsz teleportálni? - dadogta. A vámpír csak elmosolyodott.

- Aha. Most mutattam meg - biccentett. Jinki minden egyes porcikájában remegett. Minden erejét összeszedte ahhoz, hogy egyet hátralépjen a biztonság kedvéért.

- És mit akarsz? - kérdezte. A vámpír elvigyorodott, ezzel megvillantva az agyarait.

- Unatkozom.

- És...? Miben segítsek? - ahogy belegondolt, ez egy rettentően értelmetlen kérdés volt. A válasz pedig egyszerű. Meg akarta őt enni. Persze, csak azután, hogy jól megkergette. A futkosás közben pedig el fog múlni az unalma. Sőt, a végén még jól is lakik.

- Semmiben. Nem zavar, ha itt vagy, mert legalább történik valami. Meg, ha gondolod, szívesen segítek neked.

- Nem kell... köszönöm... - dadogta Jinki, majd a táskájához nyúlt - Azt hiszem... én most... hazamegyek...

- Szerintem az most nem fog menni - a vámpír megrázta a fejét, mire Onew szíve szinte megállt. Ahogy átjárta testét a rémület, tudta, hogy ő most meg fog halni. Máskülönben miért mondta volna ezt ez a lény?

- Mert? - kérdezte remegő hangon. Minden egyes porcikája reszketett, de igyekezett erős maradni.

- Mert vihar van. Úgy fúj a szél, hogy majdnem kicsavart egy fát. Nézz ki az ablakon.

Jinki nyelt egy nagyot. Tekintete az ablakra szegeződött. Sajnos a vámpír nem tévedett. Villámlott, mennydörgött, az eső szakadt, a szél pedig fújt. Semmi esélye nem lett volna kinn.  - Maradj itt - jelentette ki a vámpír. Nem közeledett az ember felé, hanem csendben állt az eddigi helyén, és várt egy válaszra.

- Mi? - Jinki felkapta a fejét. Maradjon? Ő? Itt? És ő lesz a vacsora?

- Sok választásod nincs, mivel vagy itt maradsz, vagy meghalsz kinn. - a lény megvonta a vállát - Viszont csodálatra méltó, hogy ennyire ki tudtad zárni a vihar által keletkezett hangokat. Nem tudom, hogy csináltad - ahogy a vámpír elmosolyodott, Jinki ereiben újra megfagyott a vér.

- Izé... köszönöm... - meghajolt, bár tekintetét nem merte levenni a beszélgetőpartneréről. Túlságosan félt tőle - és... azt is, hogy életben hagysz... izé...

- Minho.

- Hm? - Jinki felkapta a fejét, és a vámpír szemeibe nézett. Mit makogott ez itt? Többet is pislogott egymás után, mert nem tudta ezt hova tenni. A sötétbarna szempár még mindig játékosan csillogott.

- Ez a nevem. Choi Minho - erősítette meg a kijelentését a vámpír. Jinki felvonta a szemöldökét.

- Van neved? - kérdezte döbbenten. A lény bólintott.

- Persze, hogy van. Ugyanúgy, mint neked a Lee Jinki - Minho nem mozdult. Továbbra sem akarta ráhozni a szívbajt az új beszélgetőpartnerére, noha már megtette egy párszor. Örült annak, hogy végre valaki értelmesen kommunikált vele.

- Honnan tudod a nevem? - pislogott az ember. Biztos gondolatolvasó volt ez a vámpír! Akkor pedig tud gondolatokkal irányítani...

- Először is, mert hallom a gondolataidat. Másodszor, mert ott a neved a papíron, és mivel mindig itt ültem, mikor dolgoztál, megjegyeztem - Minho halványan elmosolyodott. Sokkal cselesebb volt, mint azt Jinki gondolta volna. Ráadásul a férfi nem kicsit volt megrémülve. Nem bírta feldolgozni, hogy előtte egy misztikus lény állt, egy olyasvalami, amiről csak mesékben és filmekben  hallott. Egy nem létező valami. Egy vámpír... mégis mennyi volt ennek az esélye? Semennyi...

- Én... izé... - dadogta. Fogalma sem volt, mit mondhatna. A rémület, ami benne volt, teljesen eluralkodott a testén, s bár szíve szerint elrohant volna, lábai a földbe gyökereztek. A feszület hatalmas koppanással esett a földre.

- Jaj, nyugodj már meg. - forgatta a szemeit a vámpír - Nem foglak bántani. Szimpatikus vagy nekem. Gyere, ülj le, és segítek fordítani.

Jinki meredten állt, s pislogott. Minho nagyon gyanús volt. Túl gyanús. A dolgokat pedig nem tudta összekapcsolni. Némán bólintott; ellenkezni amúgy sem mert volna. Nyelt egy nagyot. Elindult Minho felé. Léptei határozatlanul hangoztak vissza, de végül leült a helyére. Minden testrészét igyekezte összehúzni. Muszáj volt összehúznia magát, nehogy ellenfelet fedezzen fel benne ez a valami.

- Izé... nem is tudtam... hogy vannak... vámpírok - dadogta remegő hanggal. Minho leült vele szemben. Tekintetét az emberre emelte.

- Szeretünk eltűnni az emberek közül. Javarészt egyedül vagyunk életünk végéig, kivéve, ha ránk talál a szerelem. Nappal alszunk, éjjel éljük az életünket. Nem találkozunk szinte senkivel. Ha pedig mégis, akkor azt levadásszuk, ha ember - magyarázta a vámpír higgadtan, noha nem nyugtatta meg Jinkit. Sőt, a fiú csak jobban megijedt.

- Akkor... miért nem bántasz engem? - kérdezte döbbenten.

- Nem tudom. Szimpatikus vagy - Minho megrántotta a vállát nemtörődöm módjára. Szemmel láthatóan nem igazán izgatta őt ez a kérdés. Jinki nem tudott mit válaszolni. Aztán eszébe jutott a kereszt.

- Miért nem gyengültél el a feszülettől? - kérdezte, mire válaszul elsősorban Minho ragyogó vigyorát kapta.

- Mert ez egy tévhit. Nem gyengülök el az ilyenektől. A fokhagymát meg amúgy kifejezetten szeretem. Nem párolgom el a szenteltvíztől, és látom magamat a tükörben - sorolgatta, miközben Jinki bólogatott.

- Akkor a vámpírok ilyen csillogósak?

- Hogy milyenek? - Minho szemei elkerekedtek a többenettől.

- Csillog a napfényben a bőröd? Van egy népszerű film... abban van ez - magyarázta a fiú, de a vámpír továbbra is tágra nyílt szemekkel nézte őt. Jinki felsóhajtott, és elmesélte az egész sorozatot az elejétől a végéig. Sajnos túlságosan is ismerte ezt a vámpírtörténetet. Az utolsó barátnője ugyanis meg volt ezért őrülve. Edward volt élete értelme, és még Onewt is rá akarta venni, hogy műtesse át magát olyanná.

Ahogy mesélt, Minho értetlen nézése mindent elárult. Néha igyekezett elkapni egy-egy szálat, de nem járt sikerrel, mert hamar megint belezavatodott.

- Vérfarkasok nincsenek - ez volt az első reakciója, amint Jinki befejezte a történet elmesélését. A férfi elmosolyodott halványan.

- Eddig vámpírokban sem hittem.

- Hát, pedig mi vagyunk. De nem csillogok. Mi több, érzékeny a bőröm az ultraibolya sugárzásra. Ha kimegyek, leégek pár másodperc alatt - magyarázta Minho. Jinki felvonta a szemöldökét.

- És a lámpafény?

- Mármint a mesterséges? Azzal semmi bajom. Nappal is elvagyok a házban, mert nem ér közvetlenül a napfény, éjjel meg ugye sötétben vagyok - a vámpír ásított egyet. Biztos fáradt volt az nappali fennléttől. Jinki nem is értette, hogy hogyan bírt valaki mind éjjel, mind nappal aktív lenni. Hiszen Minho nappal aludt, míg éjjel vadászott, meg élte az életét. S most mégis fenn volt már kora délután, hogy őt, Lee Jinkit nézze. Ez kicsit sem volt bizarr.... vagy ijesztő...

- Nem vagy fáradt? - kérdezte. Bár továbbra is veszélyben érezte magát, igyekezett feloldódni. Elvégre egész éjszakára benn maradt egy elhagyatott házban egy vámpírral.

- Kicsit. Na, írjunk - miután a misztikus lény kinyújtóztatta mindenét, kiegyenesedett. Tekintetét a lapokra szegezte.

- Honnan tudsz latinul? - kérdezte Jinki. Ő is tudott valamennyit, de nem eleget.

- Sok időm van. Valamivel el kellett foglalni magam. Beszélek latinul, arámiul, ógörögül, angolul, koreaiul, japánul, franciául. - vonta meg a vállát - Ja, meg olaszul is tudok egy picit.

- Hú - Jinki ledöbbenve pislogott párat. Ez a vámpír túlságosan okos volt, ami azt jelentette, hogy ő, földi halandó, nem fog tudni túljárni az eszén. Jobban összehúzta magát. Tekintete a tanulólapokra tévedt. Érezte, hogy Minho is azokat bámulta, aztán elkezdett diktálni. Mindenbe ügyesen beletette a szakszavakat, amiket annyira nem ismert, mint hitte volna, de tényleg sokkal gyorsabban haladtak, mint azelőtt. Bár Jinki végig veszélyben érezte magát, az idő múlásával kezdett feloldódni egy kicsit. Nem kedvelte a vámpírt. Egy cseppet sem. Félt tőle, és tudta, hogy meg lesz támadva. Hamarosan. Ez a kedveskedés Minho részéről biztos csak a vadászatának egy jelentős része volt. Sajnos mást pedig nem tudott tenni, mint maradni. A vihar túl nagy volt, így tulajdonképpen esélytelen lett volna elindulnia. Ha kimegy, meghal. Ezért maradt a csapdában a vámpír mellett.

- És... mi gyengít le téged? Mármint... a kereszttől kutya bajod nem lett... - hirtelen felpillantott. Hiába élvezte a tanulást, meg azt, hogy most elsőre mindent értett, zavarta őt a vámpír jelenléte, és az, hogy semmit nem tudott róla, a védekezésre használatos eszköze pedig hatástalan volt.

- Ha nagyon tudni akarod, akkor... nagyjából ugyanúgy meg tudok sérülni, mint egy rendes ember. Ellenben a hallásom, látásom, szaglásom jobb, mint neked, csakúgy, mint a reflexeim. Ugye a nap az nem a legjobb barátom. Tulajdonképpen ennyi. Elvérezni sem tudok, mert gyors a véralvadásom - magyarázta az árny. Ez volt ugyanis a fajneve; árny. Jinki némán bólintott. Nem akart vitába szállni vele, Minho azonban folytatta: - A fokhagyma pedig fiatalít, szóval, hasztalan. Mivel pedig az itteni vámpírok nem igazán tudnak a kereszténységről, hiába támadsz vallási dolgokkal. Nem hatnak.

- És a vámpírvadászok?

Minho megrázta a fejét.

- Nincsenek. A vámpírok csak szimplán az eltűnésekért felelősek. De persze, fajtája válogatja. Nem találkozunk emberekkel. Ha pedig igen, azokat megöljük. Nem derül ki, hogy vagyunk, így nem vadásznak ránk.

Jinki megfeszült, a toll pedig kiesett a kezéből. Tudta.

Tudta jól, hogy ő meg fog halni. Minho nem fogja őt elengedni, hiszen megtudta a titkát. Testében ismét remegés járt végig. Menekülnie kellett. Az ösztönei ezt súgták. Jobb lábát kijjebb helyezte, majd felpattant. Nem érdekelte, hogy mindene ott maradt. Nem érdekelte semmi. Menekülnie kellett, vagy meghal. Minden erejét bevetve száguldott a bejárati ajtó felé. Léptei maguktól vitték őt a biztonságot jelentő ajtón túl. A lépcsőn lefelé rohanva megcsúszott az utolsó fokon. Hatalmas puffanással ért földet, de azonnal felpattant. Rohannia kellett, mert különben Minho megöli. Ahogy a kapuhoz ért, s kezét a kilincsre tette, megjelent előtte valami. Azaz, valaki. Minho. A vámpír csendben állt a kapu túloldalán. A szél úgy fújt, hogy mindkettejüknek meg kellett kapaszkodniuk a fémekben, nehogy elrepüljenek. Jinki megremegett.

- Menj be - kiabálta Minho, de hangját elfújta a szél, alig lehetett kivenni, mit mondott. Aztán hirtelen megint eltűnt. Jinki megérezte, hogy a karját megragadta valami, vagy valaki, és hiába kapaszkodott a rozoga kerítésbe, Minho erősebb volt nála. A fiú ujjai elengedtek, és hagyta, hogy a vámpír visszatolja őt a házba. Amint a bejárati ajtó becsapódott, Minho lerázta magáról a vizet.

- Normális vagy? - mordult rá az emberre azonnal - Elfújhat a szél, beléd csaphat a villám, és még sorolhatnám!

Jinki tett egy lépést hátra.

- Miért érdekel ez téged ennyire? Így is megölsz, mert tudom a titkod - mondta határozottan, ezzel gondolkodásra késztette a vámpírt. Minho beleharapott az ajkába.

- Nem akarlak bántani. - szögezte le ismét - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy normális vagy, tisztelettudó, és nem tettél kárt semmilyen tulajdonomban. Ha megígéred, hogy senkinek nem szólsz rólam, illetve arról, hogy vámpír vagyok, akkor nem foglak bántani.

Jinki nyelt egy nagyot, de végül bólintott. Fontosabb volt neki az élete, mint az, hogy elfecsegjen egy ilyet. Ha Minho csak ennyit kért, akkor neki ezt tiszteletben kellett tartania.

- Rendben. Nem szólok rólad senkinek - biccentett. Minho megvető pillantást vetett rá, de végül csak megrázta a fejét. Szó nélkül besétált a könyvtárba, és meggyújtott egy gyertyát. A keresztet felvette a földről, a villanyt pedig lekapcsolta. Bár Jinki megfeszült, szó nélkül követte a vámpírt. Minho elég kellemes hangulatot teremtett a gyertyákkal.

- Ne haragudj, de szerintem áramkimaradás lesz, és jobb megelőzni a bajt. – pillantott fel a lény, amint meglátta a vendégét – Hozok neked valamit enni, biztos éhes vagy.

Jinki csendben figyelte, ahogy társa kisétált a könyvtárból, magára hagyva őt. Csendben leült a székére. Folytatta a fordítgatást. Nem mert semmit se csinálni, tekintve, hogy már megtapasztalta Minho erejét. Ártani sem igazán akart benne. Egyrészt, mert mégiscsak ő volt a vendég, másrészt, mert félt a következményektől. Igyekezett nem gondolni arra, hogy Minho vámpír volt, valamint erre az egész éjszakára. Titokban remélte, hogy nemsokára felébred, és kiderül, hogy mindez csak egy rossz rémálom volt.

Az elátkozott háznak valóban volt lakója, ráadásul egy természetfeletti lény. Mindennek ellenére úgy tűnt, nem bántaná őt, sőt, kifejezetten kedvelte. Ez egyszerűen túl abszurd volt. túl hihetetlen, túl mesébe illő. Minho úgy viselkedett, mintha egy rendes ember lett volna, annak ellenére, hogy nagyon nem volt az. Nem tudta, mire várhat a vámpírtól, de kénytelen volt vele maradni az éjszakára.