4. Fejezet

- Szóval, mi is ez egészen pontosan? - Taemin azonnal lepattant a székéről, és a dobozhoz sétált.

- Németországból rendeltem neked. Remélem, használni fogod - magyarázta a fiatalabb, ahogy kiült egy mosoly az arcára. Talán jobban izgult, mint a párja. Sokkal jobban. Kíváncsian nézte azt, ahogy Taemin nekilátott a doboz kicsomagolásának. Mikor meglátta az ajándékát, szóhoz sem jutott. Döbbenten nézte, a kör alakú eszközt.

- Te komolyan vettél nekem egy robotporszívót? - kérdezte döbbenten.

- Igen. Így legalább nem kell felporszívóznod. Majd a gép elintézi.

- Soha nem szoktam porszívózni - rázta meg a fejét Taemin, mire Jimin mosolyogva bólintott.

- Ez valahogy feltűnt. - állapította meg, ahogy körbenézett a nem túl tiszta lakásban - Azért vettem. Bekapcsolod, és amíg tévézel, vagy táncolsz, ez felporszívóz.

- Várj, azt mondod, hogy ez a szar kitakarít helyettem? - pislogott értetlenül az idősebb. A felmosón kívül semmi köze nem volt a takarítóeszközökhöz, és ez meg is látszott rajta. Jimin felnevetett Taemin aranyosságán.

- Nem, édesem. Ez felporszívóz helyetted. Bekapcsolod, megy körbe, és ha valaminek nekiütközik, akkor onnan elmegy. S így felporszívóz neked. Hihetetlen, ugye? Nem kell neked porszívóznod - ecsetelte részletesen Jimin, hogy hogyan is működik a legújabb szerzeménye, de Taemin válasza mindent felülmúlt.

- Eddig se porszívóztam.

A kijelentést hallva Jimin felnevetett. Nem azért, mert ezen meglepődött volna... dehogy... ez cseppet sem volt újdonság neki. Taemin trehányságával együtt kellett élnie, de azért mindent megpróbált, hátha egyszer rend lesz a lakásban. Bár ezer százalék biztos volt abban, hogy nem, azért reménykedett a sikerben. Mosolyogva nézte, ahogy Taemin babrált az új géppel, míg az végül, több perc elteltével be nem kapcsolta azt. Letette a földre, és csendben figyelte, ahogy a robotgép fel-alá csúszkált a lakásban, minden szemetet igyekezvén összeszedni.

- Tulajdonképpen ez vicces. - jelentette ki mosolyogva, miközben figyelte a robotporszívóját. Egyébként tetszett neki az ajándék, bár nem sok hasznát látta, mivel a takarítást ő mindig is feleslegesnek tartotta. Csendben kedvese felé sétált, hogy egy cuppanós puszit adjon az arcára - Köszönöm.

- Ugyan, szívesen vettem. Amikor nézegettem, és ezt megláttam, tudtam, hogy meg kell vennem neked. Ez olyan hozzád illő - mosolygott Jimin, miközben elővette a másik csomagot. Ez jelentősen kisebb volt, mint a robotporszívóé.

- Abban mi van? - érdeklődött az idősebb, mire Jimin elmosolyodott.

- Vettem kettő kiló gumimacit - mesélte büszkén. Kinyitotta a csomagot, majd a benne lévő hatalmas zacskót is.

Taemin felnevetett. Tudta, hogy Jimin imádta a gumicukrot, és azt is, hogy annak a vásárlásával nem tudott soha leállni.

- Ha ezt mindet megeszed, kapsz egy kis diabéteszt - kacagta, de Jimin rá se hederített, csak belemarkolt a cukorba, és vígan enni kezdte.

- Kérsz? - kérdezte, de az idősebb csak megrázta a fejét.

- Nem, köszönöm. Én még mindig nem szeretem.

- Nem is vagy te ember. Hogy nem lehet szeretni a gumimacikat? - Jimin csalódottan csóválta a fejét. Nem értette, hogy hogyan lehetett valaki ilyen. Nem szeretni a gumicukrot? Hihetetlen...

- Örülj neki. Legalább több marad neked - válaszolta Taemin. Megpuszilta a szerelme fejét, és igyekezett nem röhögni azon, hogy Jimin milyen mértékben tömte magába az édességet. Mintha az lenne neki a benzin, vagy valami hasonló... komolyan...

- Jó, de akkor is...

- Semmi akkor is. Meddig maradsz? - az idősebb átkarolta kedvesét hátulról. A fiú elmosolyodott, sőt, bele is simult szerelme érintésébe.

- Én holnapig terveztem - válaszolta, de csak azt érte el, hogy Taemin szemei elkerekedtek.

- Holnapig? Itt alszol? - értetlenkedett, noha idióta kérdés volt.

- Nem. Aludni nem fogok, csak majd itt ülök, és nézem azt, ahogyan te álmodsz, belemászok a tudatalattidba, és amíg irányítalak, apránként feleszlek, mintha féreg lennék - Jimin felvonta a szemöldökét, mikor válaszolt, és igyekezett minél hitelesebbnek tűnni. Nem is értette, hogy Taemin mégis mit várt erre, de ahogy meghallotta az idősebbik nevetését, egyből tudta, hogy sikerrel járt.

- Te egy barom vagy, Jimin - mondta röhögve, és elengedte kedvesét. Bevonult a hálószobába, hogy valamilyen mértékben rendet rakjon az ágy körül, nehogy Jimin legközelebbi szerzeménye a robotbeágyazó legyen.

*

Ahogy végigsétált a kórházi folyosón, megremegett a lába. Nem tudott nem másra koncentrálni, csak arra, hogy eltűnjön minél hamarabb a lány szemei elől. Fehér köpenyét jobban összehúzta magán, fejét pedig lehajtotta. Szinte menekült. Gyors léptei hallatán mindenki oldalra csúszott, nehogy a siető rezidens-gyakornok útjába kerüljenek. Ahogy kijutott a liftekhez, körbenézett. Nem volt már ideje, így a lépcső felé vette az irányt. Kényelmetlen papucsa erőteljesen vágódott mindig a földhöz, de ő csak ment, és ment. Nem állhatott meg. Ha megáll, akkor vége a játéknak, és egy életét elveszítette. Vagy rosszabb esetben az összeset. Ez mind attól függött, hogy mennyire találta magát a lány csicsergős kedvében. Sajnos a jelek szerint nagyon is, így sietni kellett. A szint teljesítéséhez a büféig kellett eljutni, hátha ott belefut egy másik rezidensbe, és akkor ketten együtt beszélgethetnek, ezzel biztonságot biztosítva a fiúnak. Határozottan igyekezett lefelé. Minden lépését az akarat éltette. Annak az akarata, hogy túléljen. A felfelé igyekvő emberekre kedvesen rámosolygott, sőt, a hangos köszönést sem felejtette el. Azonban amint elhaladt az ismeretlenek mellett, arcára visszaült a komorság, mosolya pedig lefagyott. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy át tudja verni a lányt, így rohant lefelé a lépcsőn.

- Jó napot, doktor úr - köszönt az egyik beteg. A fiatal orvos elmosolyodott.

- Jó napot, Mrs. Kim - mosolyodott el. Már nem egyszer találkozott a kedves, idős nénivel. Mindig ő kísérte el a kórtermekhez.

- Tudna segíteni, hogy hova menjek mammográfiára? - kérdezte a hölgy.

- Természetesen. - a férfi bólintott. Addig is tudta húzni az időt - Még egy emeletet feljebb megy, és balra.

- Köszönöm szépen - a hölgy meghajolt, és már el is indult az adott irányba, míg az orvos-tanonc folytatta az útját. Sajnos csak egy fél emeletet jutott lejjebb, amikor is a kardiológiai osztály főorvosával, s egyben az ország legjobb professzorával találta szembe magát. Azonnal megtorpant, és mélyen meghajolt.

- Jó napot, uram - köszönt.

- Jó napot! - a férfi is meghajolt - A büfébe igyekszik?

- Igen, uram.

Dr. Ahn felvonta a szemöldökét, és megvárta, míg a fiatalabb felegyenesedett.

- Jó étvágyat kívánok előre is!

- Köszönöm, uram - a tanonc ismét meghajolt, mire a főorvos bólintott.

- Nem kell megköszönnie. Igazából pont magát kerestem. - kezdett bele. A fiatalabb felegyenesedett. Fürkészően nézett Dr. Ahn Chilhyun szemeibe, amikor az folytatta: - Holnap lesz egy nagyobb lélegzetvételű műtétem egy gyermeken, és kell szereznem egy tanoncot. Mivel maga kiemelkedően jó ismeretekkel rendelkezik, úgy döntöttem, hogy megfelelne nekem. Úgyis a fejembe vettem, hogy csinálok valamit a kétbalkezűségével.

A fiatalabb férfi csak pislogott, amíg feldolgozta a kapott anyagot. Hamarosan le is esett neki, mit is mondott a főorvos. A meglepettségtől csak hebegni-habogni tudott.

- Én... köszönöm a megtiszteltetést - dadogta, és jó mélyen meghajolt. Dr. Ahn csak biccentett.

- Maga a legjobb mindközül. Kicsit javítunk a kézügyességén, és lehet, hogy sokkal hamarabb válik magából hivatásos kardiológus, mint itt bárkiből. Legalábbis én ezen vagyok.

- Köszönöm, uram - a fiatal orvos még mindig mélyen meghajolva állt.

- Ugyan, felesleges. Na, menjen, egyen csak, és ha minden igaz, ma már nem találkozunk. Hamarosan megy haza, ha nem tévedek.

A fiatal orvos-tanonc ismét felegyenesedett. Szíve még mindig a nyakában vert, megállíthatatlanul.

- Igen, nemsokára lejár a munkaidőm - válaszolta remegő hanggal. A főorvos elmosolyodott.

- Élvezze ki, amíg ennyi ideje van. - mondta. Kikerülte a fiatalabbat, és folytatta is az útját a kardiológiai osztályra - Holnap várom, és nagyon tetszett az elmélete az ókori orvoslásról. Mintha abban a ritka könyvben olvasta volna, ami elveszett.

A fiatal férfi száját tátva pislogott a főorvos után, míg az el nem tűnt a látóköréből.

Nem akart hinni a füleinek. Ő lett kiválasztva egy komoly, nagy lélegzetvételű, kockázatokkal teli kisgyerek műtétéhez...

Hihetetlen!

Vett egy mély levegőt, és már rohant is le a földszintre, immár vidáman. Nem is akarta elhinni, hogy ez történt vele. Egyszer majdnem elvágódott a nagy rohanásban, de már nem érdekelte. Besietett a büfébe. Egy-két beteg tengett ott, illetve egy másik kezdő orvos.

A fiú ekkor már lassított a léptein, és az üresen ácsorgó büféspulthoz lépett. Az idős büféshölgy elmosolyodott.

- A szokásosat? - kérdezte, amint a pulthoz lépett.

- Nem, köszönöm. Egy óra múlva megyek el, így most csak egy narancsot kérek szépen - válaszolta a fiatal férfi. Miután fizetett, odalépett a társához.

- Szia - köszönt. A fiatalabb orvos elmosolyodott.

- Narancs? Ez új. Mi lett a csirkemelles szendviccsel?

- Jonghyun kitalálta, hogy menjek vele valami hamburgerezőbe. Szóval, most nem eszem olyan sokat.

- Nem Kibumot viszi? - pislogott a fiatalabb.

- Nem. Kibum rosszul van a gyorskajától - nevetett fel.

- Hallom, hogy... - kezdett bele Joonmyun, de ekkor egy csicsergő, boldog hang megzavarta a kettejük beszélgetését.

- Onew! - kiáltotta Sunyoung, amint meglátta az általa keresett személyt.

Jinki felsóhajtott. Vége lett a játéknak, és ő veszített.

- Kérlek, ne hívj a becenevemen. Ez egy munkahely, mi kollegák vagyunk, és így csak a barátaim hívhatnak.

- De te is hívhatsz Luna-nak - értetlenkedett a lány, és odalépett Jinki mellé, miközben a haját csavargatta.

- Igen, de nem hívlak úgy - válaszolta a fiú unottan. Ez a vita ugyanis mindig lejátszódott kettejük között. Márpedig Jinki nem akarta engedni, hogy Sunyoung a becenevén hívja. Ennek oka pedig az volt, hogy akkor valamilyen úton-módon a lány azt fogja érezni, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Jinki pedig ezt nem szerette volna, hiszen így is alig bírta levakarni őt magáról.

- Pedig hívhatnál. - mosolyodott el Sunyoung - Hogyhogy nem csirkés szendvicset eszel?

- Ezt már én is kérdeztem - nevetett fel Joonmyun. Jinki és a csirkés szendvics tejeskávéval olyanok voltak, mint ember meg a tüdeje. Elválaszthatatlanok.

- Mert megyek ebédelni valakivel - vetette oda Jinki unottan, miközben bekapott egy gerezd narancsot. Luna egy darabig nézte a gyümölcsöt.

 - Kaphatok belőle? - kérdezte mosolyogva.

- Nem.

A szimpla választól Joonmyun elnevette magát. Jinki nem volt ilyen, ő mindig szívesen adott mindenből, ha pedig esetleg nem akart, akkor nagyon finoman közölte, hogy most nem, de abban az esetben másnap mindig önként ajánlotta fel, hogy ad. Ez mindig így történt, kivéve Luna esetében.

- De miért nem? - kérdezte a lány nyafogva. Jinki szemrebbenés nélkül válaszolt:

- Mert ez az enyém.

Joonmyun nagyon jót derült a párbeszéden, és igazán büszke volt az idősebbre, amiért az ilyen ügyesen tartotta magát.

- De... akkor is... kérlek... most úgy megkívántam a mandarint... - a lány igyekezett mindent bevetni a gerezdért, még Jinki felkarját is finoman megragadta.

- Még jó, hogy ez narancs - biccentett a fiú, miközben letépett egy újabb gerezdet, és a szájába tette.

- A randipartnered mikor jön érted? - Luna újabb nyávogása előtt Joonmyun jobbnak látta elterelni a beszélgetést. Természetesen Jonghyunra célzott, de talán így a lány végre leszáll a másik fiúról.

- Hát... elvileg fél óra múlva. Addig még be szeretnék menni Kang asszony kórtermébe, megnézem, hogy minden rendben-e, majd átöltözöm, és megyek. Csak lejöttem köszönni neked. Meg úgy ettem volna egy narancsot...

- Nem is beszélve arról, hogy Luna Kang asszony kórterme mellett volt - biccentett Joonmyun.

- Nagyon vicces vagy, Suho - a lány csak a szemeit forgatta, és csak azért is megpróbálta megszerezni az utolsó gerezdet. Jinki azonban gyorsabb volt, és megette.

- Na, mentem, gyerekek. Holnap találkozunk.

- De én holnaputánra lettem beosztva... - motyogta a lány csalódottan. Jinki biccentett.

- Annál jobb - azzal felment lifttel az emeletre. Nem értette, miért nem tudta Sunyoung felfogni, hogy nem kért belőle. Miért kellett ennek a kapcsolatnak állandó huzavonának lenni, mind az egyetemen, mind az előadásokon? Jinki már nem bírta ezt. Egyszerűen elege volt néha a lányból. Miután kiszállt a liftből, megnézte a nemrég pacemakerezett hölgyet. Ezt követően elvonult az orvosi öltözőbe, hogy levesse a fehér jelmezt. Még rengeteg dolga volt, és Jonghyun meghívása nagyon bezavart neki a napirendjébe. Csendben, határozott lépésekkel haladt lefelé a lépcsőn, immáron utcai szerelésében. Elég volt neki ennyi a kórházból egyelőre. Még rengeteget kellett tanulnia az egyetemre, s a szakosodásra. Ráadásul új elfoglaltsága mellett eleve kevesebb időt tudott fordítani a rendszeres ismétlésre.

Amint meglátta a már jól ismert szolgálati autót, elmosolyodott, és behuppant az anyósülésre.

- Szia - köszönt mosolyogva.

- Hello! - Jonghyun felpillantott a telefonjából - Azt hittem, már sosem jössz.

- Ne haragudj, több idő volt kijutnom, mint hittem volna. Luna végig a bejáratnál ácsorgott. Gondolom, el akart tőlem köszönni, vagy tudom is én... - megvonta a vállát, majd bekötötte magát.

- Biztos nem akarsz vele járni? Kellene neked valaki. Komolyan.

- Ha össze is akarnék jönni valakivel, az nem Sunyoung lenne. Annyira irritál, hogy amikor meglátom, rosszul leszek tőle, és feláll a szőr a hátamon. Egyszerűen nem ért a szóból...

- Jó, mert szerelmes beléd - magyarázta Jonghyun, miközben kikanyarodott a főútra. Elmosolyodott azon, hogy hirtelen minden sofőr megtanulta a közúti szabályokat.

- De én nem tartom vonzónak. - vonta meg a vállát az idősebbik, és úgy érezte, témát kell váltania. Utálta, amikor a lányról kérdezgették őt, hiszen tulajdonképpen semmi közük nem volt egymáshoz. Együtt dolgoztak, és ennyi. Jinki számára pedig ez bőven elég kapcsolat volt közöttük, sőt, még sok is - Neked nem kellett volna leadnod a kocsit a műszakod végeztével?

- Nos, azt hiszem, röhögni fogsz... - kezdett bele Jonghyun egy nagy lélegzetvételt követően - papíron most dolgozom.

Jinki elmosolyodott. Igazából nem is számított másra, és meg sem lepődött. Nem is Jonghyun lett volna...

- Ebédszüneted lesz? - kérdezte, mire a fiatalabb bólintott.

- Aha. Kiraktam a járőrtársamat, mi megebédelünk, aztán hazadoblak. Mire visszaérek, pont letelik a szünetem - ecsetelte. Jinki csak bólogatott, míg utánaszámolt, hogy nagyjából mégis milyen hosszú lehet a barátja ebédszünete.

- Azta... időd, mint a tenger... - mikor kijött egy körülbelüli eredmény, a fiú csodálkozva nézett a társára - nekünk a teljes munkakörben jóformán semmi időnk enni. Pedig kardiológus leszek, nem általános orvos.

- Rossz szakmát választottál - vigyorodott el Jonghyun, miközben feljebb tekerte a hangerőt, és énekelni kezdett. Kicsit hamisan, de azért nem volt olyan rossz. Jinki elmosolyodott rajta. A fiatalabbnak nagyon szép hangja volt, de azért még lehetett volna mit csiszolni rajta. Lassan pedig megérkeztek a hamburgereshez. Míg rendeléskor Jonghyun a klasszikusat választotta, Onew merészen kísérletezett az egyik csirkés különlegességgel. Mikor megkapták a menüket, nekiláttak az evésnek.

- Szerintem azt hiszik, hogy a foglyod vagyok, vagy tudom is én, és bejöttünk enni, mert megéheztél - miután már az ötödik meglepődött pillantást kapták, Jinki elmosolyodott.

- Ne is foglalkozz velük. Key is mindig figyelmen kívül hagyja az ilyeneket. - Jonghyun megvonta a vállát - Innen hova vihetlek?

Jinki elmosolyodott. A barátjának túl sok ideje volt.

- Igazából... a posta fele kirakhatsz. Még van egy kis dolgom, mielőtt hazamegyek - válaszolta, miután lenyelte a falatot.

- Mostanában sokat vagy arra. Key mesélte, hogy van, hogy tíz után érsz haza. Pedig te kilenckor már mindig alszol. Valakivel találkozgatsz? - a fiatalabb pimaszul elmosolyodott, de Jinki csak legyintett.

- Nem. Ott van egy hely, ahol nyugodtan tanulhatok, anélkül, hogy bárkit is zavarnék. Semmi extra - a végén ő is elmosolyodott, majd beleharapott az ételébe. Nem akarta részletezni, hogy újabban a kísértetházba járt. Leült a könyvtárban, tanulgatott egy keveset, majd folytatta a jegyzetelést. Az, hogy Dr. Ahn megdicsérte, sokkal jobban esett neki, mint hitte volna, ez pedig újabb löketet adott neki, hogy folytassa a szótárazgatást. A ház pedig kifejezetten megnyugtatta. Bár gyakran volt olyan érzése, mintha figyelnék, igyekezett nem arra koncentrálni. Sőt, a múlt délután elmerészkedett a konyháig is, és megmelegítette magának a három az egyben kávéját. Már kezdte magát otthonosan érezni, igaz, az emeletre nem ment fel egyszer sem. Neki elég volt a földszint. Amikor pedig dolga volt, átsétált a közeli étterembe, rendelt egy kávét, és addig elsietett a mosdóba. Vagy azután. Vagy, amikor nem vették őt észre, akkor csak szimplán beosont az illemhelyre. Az emeletről ugyanis néha furcsa hangokat hallott. Jobbnak látta nem kockáztatni az életét, így ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Tulajdonképpen már meg sem lepődtem ezen - nevetett fel Jonghyun.

Jinki inkább nem szólt semmit. Örült, hogy ennyivel letudta a beszélgetést. Csendben folytatta a falatozást, csakúgy, mint a vele szemben ülő rendőr.

- Biztos nincs senki?

- Biztos - biccentett az idősebb mosolyogva. Kezdte már unni, hogy mindenki ezzel zaklatta őt. A beszélgetést hamar átterelték más dolgokra, például a sportra. Jinki igazából minden témában otthonosan mozgott, így nem alakultak ki kínos csendek. Mindig könnyedén át tudtak ugrani egy másik témára, és kifejezetten jól érezték magukat. Ezt követően Jonghyun természetesen elfuvarozta Jinkit a kívánt sarokig.

Miután az idősebb kiszállt, integetett az elhajtó rendőrautónak. A jármű eltűnése után Onew azonnal elindult a már jól ismert utcában. A kísértetház nem volt tőle olyan messze, így határozottan lépkedett. A hideg szél egyre erősebben fújt, így gallérját felhajtva igyekezett nem jégszoborrá fagyni. Minden lépése határozottabban ért földet, majd megállt a kapunál. Ahogy felpillantott, meglátta a feje felett lévő esőfelhőket.

- Ma esni fog - motyogta, és besétált a kertbe, majd az épületbe. A bejárati ajtót óvatosan becsukta maga mögött. A lábait megtörölte a lábtörlőben, és bement a könyvtárba. A furcsa érzése kezdett erősödni, mintha valaki figyelte volna. Bár már kezdte megszokni, még mindig zavarta.

A szék támlájára tette a kabátját, felállt, és a könyvespolchoz sétált, hogy leemelje a kincset, melynek segítségével folytathatja a fordítást. Legnagyobb szerencséjére talált latin-angol szótárat, így -az olasz nyelvtudása felhasználásával- meglehetősen gyorsan tudott haladni. Mikor visszaült a szerzeményeivel, elővette a füzetét, és folytatta a szótárazást. Minden nap két fejezetet csinált meg, így már bőven meghaladta a közepét. Erre pedig nagyon büszke volt. Igyekezett precízen dolgozni, hogy munkája soha ne legyen hiábavaló. Mivel az elméletek léteztek még mindig, nem fogták rá Jinkire, hogy hamisított, vagy csalt. Minden oldal végére odaírta forrásnak a témával kapcsolatos internetes cikkeket, esetleg értekezéseket.

Nem is beszélve arról, hogy mennyire élvezte a szótárazgatást. Megnyugtatta. Szinte teljesen ki tudta ezzel zárni a külvilágot, és magába szippantotta a tudást.

- Ez a mondat grammatikailag helytelen - jött a háta mögül egy mély, ismeretlen hang. Jinki szívverése megállt a testét körbejáró félelemtől. Táskájából kiragadta a Key által adott feszületet, majd felpattant a székről, s az idegen ellen fordította azt, hátha legyengül, vagy eltűnik, vagy valami.