2017. november 4., szombat

2. Fejezet



 Kapcsolódó kép




- Szerintem most láttuk utoljára - ahogy az ajtó becsapódott, Jimin szíve megállt egy pillanatra. Igen, egészen biztosan most lesz az, hogy a szellemek megölik a lakótársát, és jelzésképp négybe vágják, majd kirakják őt a négy irányba a ház körül.
- Jaj, má…hikk…ár!- intett Taemin, miután ötödik próbálkozásra sikerült felállnia - Szellemek... nem lé.. hikk...teznek. Sem ilyen... izék...
- Őszintén, azt hittem, nem megy be - Taehyung szintén elkomorodott. Talán túlzásba esett ezzel a javaslattal. Valahogy csak most tudatosult benne, hogy Jinki bement az életét kockáztatva, mert különben biztos cukkolták volna. Bennragadt egy olyan házban, amely nem kicsit volt veszélyes. Rengeteg történetet hallott már erről az épületről. Például, hogy a szellemek testet kerestek, és amint belépett valaki, azt megölték. Vagy azt, hogy egyszer benyitott egy kutató, akit az őrületbe kergettek, és öngyilkos lett. Sőt, olyat is hallott, hogy az ottani démonok kislányoknak álcázzák magukat, majd letépik azoknak az arcát, akik segíteni akarnak az „elhagyott árvákon”. És ők meggondolatlanságból és viccből ide zavarták be Jinkit.
- Menjünk utána? - mivel Taemin olyan sokszor lett pörgetve, hogy kettőig nem tudott volna elszámolni, Jimin Taehyung felé fordult. Bennük is volt alkohol, de nem olyan sok, mint Taeminben. A kérdezett személy megrázta a fejét.
- Nem. Nagyon veszélyes. Szerintem várjunk kicsit - ahogy ezt kimondta, érezte, hogy testén végigjárt a félelem. Nagyon nagy marhaságot csináltak, és ha Jinki nem jön ki, akkor életük végéig mardosni fogja őket a bűntudat. Sőt, nem csak marja, de széttépi őket, hatalmas sebeket ejtve, miközben apránként megöli minden egyes apró egészséges részüket, míg fel nem emésztődnek teljesen. Lehet, hogy ez túlzásnak hangzott, de tulajdonképpen ezzel a tettükkel talán indirekt módon megölték az egyik legjobb barátjukat. Nem szándékosan elkövetett emberölés... csodálatos... jól fog mutatni az önéletrajzukon... és amúgy is! Jinki nem lesz többé.
Ahogy Jimin fejében átfutottak ezek a gondolatok, megremegett. Nincs több Jinki. A lakótársa, s egyben egyik legnagyobb bizalmasa végleg eltűnik az életükből. Egy ostoba játék miatt.
- Ugye visszajön? - fordult Taehyung felé. Szüksége volt támogatásra, és ezt a nagyon részeg Taemintől most nem kaphatta meg. Remegő kezei összekulcsolódtak a legjobb barátja nyaka körül, és csendben, remegő végtagokkal várta, hogy minden rendben legyen, és kilépjen az ajtón az egészséges Lee Jinki. Érezte, ahogy a fiatalabb karjai összefonódtak a derekánál.
- Minden rendben lesz - suttogta Taehyung. Azzal széttárta karjait, és beengedte a szintén ölelésre váró Taemint is. Így vártak a csodára, hogy Onew kijöjjön az elátkozott házból.


Ahogy az ajtó becsapódott, Jinki szíve megállt egy pillanatra.
Biztos csak a huzat volt” gondolta. Telefonján felkapcsolta a zseblámpát, majd csendben elindult.
A fekete márványfolyosó jobb oldalán a fekete márványlépcső díszelgett, míg a baloldalon ajtók sorakoztak. A fal félig fekete lambériával volt kirakva, felette pedig öreg, megkopott, leszakadozó tapéta próbálta védeni a falat. Egy kis ülőalkalmatosság szépen leporolva állt a lépcső mellett.
Jinki összeráncolta a homlokát. Minden lépésére gondosan figyelve odalépett a puffhoz, s kezével gondosan végigsimított rajta. Nem volt poros. Ezek szerint valaki járt itt. Esetleg a házban lakott? A fiú felegyenesedett. Valami nagyon nem stimmelt neki. Ahogy továbbsétált a folyosón, észrevett egy boltívet, ami a nappaliba vezetett. A vörös-fekete antik bútorok tisztán álltak, csakúgy, mint a frissen porszívózott szőnyeg. A kandallóban, s mellette fák sorakoztak. Ahogy Jinki tekintete elidőzött a kandallón, feltűnt neki valami; nem volt hideg. Valahogy, a félelemtől észre sem vette a kellemes melegséget, amely az egész épületet átjárta.
- Milyen csend van - suttogta magának. És valóban. Ha kinézett az ablakon, forgalmi dugókat látott, vagy autókat elsuhanni a ház előtt. Ennek ellenére a házban tökéletes csend honolt. Hihetetlen. Ahogy végignézett a falakon csüngő festményeken, valami furcsa érzés járta át a teljes lényét. A képek dinamikája, mintázata, ecsetvonásai elragadták őt magukkal, és szinte ő is részese lett a műveknek, mintha ő lenne a hiányzó darab.
- Lenyűgöző - suttogta. Közelebb lépett a kandalló felett álló festményhez. A társalgó vörös-fekete-szürke hangulatához tökéletesen illő kép megdöbbentette őt. Leginkább talán vértengerre emlékeztető hullámzó, vörös, kacagó habok találkoztak a feketeséggel, s rajtuk megcsillantak bizonyos foltok hófehéren. A háttérben állt egy szürke szikla, amelyre Jinki ráképzelte magát. Azt, ahogy ott állt, és nézte, amint a vörös és fekete szín összetalálkozik, tökéletes kontrasztot létrehozva. Csak szobrozott némán, hagyva, hogy a katartikus élmény végigjárja őt.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mikor végre elpillantott. Ujjaival óvatosan végigfutott a kőkandallón. Művészien nézett ki az is. Ahogy a telefonfénynél jobban rákoncentrált, észrevett benne karcolásokat. Leguggolt. Igyekezett minden egyes millimétert az emlékezetébe vésni.
- Talán valami ősi nyelv. - suttogta magának, ahogy jobban megfigyelte a jeleket. Hirtelen megakadt a tekintete egy szón; - Daemon.
Felegyenesedett. Démon. Fogalma sem volt a többi írásról, de ez megmaradt benne. A kandallóra talán egy történet volt írva, és talán jobb is volt, hogy ő ebből semmit nem értett. Mindenesetre jobbnak látta elmennie. A szemközti szobába nézett most be, de az csak egy hosszú folyosó volt. Remegő lábakkal sétált ott végig, elhaladva egy ajtó mellett, míg elé nem tárult egy étkezde. Középen egy hatalmas asztal díszelgett, a csillárt emberi koponyák tarkították, és volt egy vörös kanapé is.
Jinki nyelt egy nagyot. Testén végigfutott a hideg, de körbejárta az étkezőt. Aztán benyitott egy másik szobába. Ez volt a konyha. Nem igazán lett a legmodernebb eszközökkel felszerelve, de azért Jinki észrevett egy mikrohullámú sütőt, egy hatalmas hűtőt, egy gáztűzhelyet, sőt, még vízforralót is.
- Valaki lakik itt? - kérdezte, ahogy ujjával végigsimított a makulátlanul tiszta pulton. Semmi por. Ez bizony rendesen karban volt tartva. Még a gáztűzhelyet is meg tudta gyújtani gyufával. Működött, és ez őszintén meglepte őt. Nem kellett volna kikapcsolni? Valami nagyon nem stimmelt itt. Értetlenül lépett ki a konyhából, vissza a folyosóra. Amint a lengőajtó becsukódott mögötte, az ajkába harapott. Már csak egy szoba maradt, és az emelet. Csakhogy az emeletre nem mert felmenni, így izgatottan nyitotta ki bejárat melletti szoba ajtaját. Ahogy belépett a hatalmas, könyvespolcokkal teli szobába, elállt a lélegzete.
- Wáo! - suttogta. Az egész szoba könyves szekrénnyel volt körbevéve. Középen két asztal állt, az ablak mellett pedig kanapé díszelgett. Az állólámpákba gyertyákat raktak bele, míg a csillárok már villanykörtével égtek... volna, ha Jinki felkapcsolja a villanyt, de ahhoz nem volt elég bátorsága. Ehelyett a telefonjával világított. Csendben körbesétálta a szobát, igyekezve megérteni a könyvek elrendezésének logikáját. Meglepően egyszerű volt. Az ajtóval szemben álló polcokon régi kódexek, és tudományos témájú könyvek, míg az ajtóval merőlegesen lévőkön kalandregények, és egyéb, szépirodalmi művek sorakoztak.
Jinki tekintete megakadt az egyik vastag könyvön. A felcímkézése alapján orvoslással kapcsolatos lehetett.
- Mi a fene? - ahogy kihúzta a bőrkötésű csodát a könyvespolcból, elállt a lélegzete. Egy olyan könyvet tartott a kezeiben, melyről csak híreket hallott. Még az ókori Rómában íródott, akkori praktikákat mutattak be a kor orvosai.
Jinki leült az egyik székre és lapozgatni kezdte az új szerzeményét. A professzor, dr. Ahn mindig mesélt erről a regényről. Azt mondta, hogy az egyik világháború alatt elkallódott, és csupán néhány töredéket tudtak megmenteni, azokat pedig Rómában őrzik.
- Ha csak egy éjszakám lenne, és ezt kiszótároznám, meg kijegyzetelhetném... az óriási dolog lenne - suttogta magának, ahogy egy eddig ismeretlen oldalra bukkant. A professzor rettentően büszke lenne, hiszen nagyjából mindenki tudta az egyetemeken, hogy miről szóltak ezek a leírások, de ha ő, Lee Jinki ezt részletezhetné is... az maga lehetne a legcsodálatosabb dolog az egész világon. Olyan gyönyörű volt ez a könyv... nem is beszélve az értékéről...
Jinki csak ült felette, és nézegette. Nem bírt tőle elszakadni, mert a könyv vonzotta őt magához. Minden olyan szépen le volt írva benne, minden olyan részletesen lett megmutatva, ábrázolva! Egy igazi kincset tartott a kezei között. Noha ezek a metódusok már régen elvesztek a modern orvoslásban, nagyon sokat jelentettek az egész világnak, hiszen bizonyos technikák alapjait viszont könnyedén lehetett volna használni, csakhogy ezek nyomtalanul eltűntek.
Erre itt volt ez a könyv.
Ez a csoda.
Az egyetlen baj csupán az volt, hogy Jinki idő hiányában nem tudta volna kidolgozni a regényt, ahhoz meg túl olvashatatlanul lett írva, hogy lefotózgassa... ide pedig nem akart többet visszajönni... azért nem kicsit volt rémisztő ez a hely. Így igyekezett mindent elolvasni, és az orvosi latintudásából mindent felhasználni, hogy valamit vissza tudjon majd mondani, ezzel kisegítve a jegyzeteit.
Ahogy csendben olvasott, lánccsörgés hangjára lett figyelmes. Felpillantott, és körbenézett. A hang továbbra is folytatódott, így Jinki felállt. Óvatosan közelítette meg az ajtót, lassan kinyitotta, majd körbenézett.
- Van itt valaki? - kérdezte halkan. A lánccsörgés egyre erősödött. Az emeletről jött. Jinki tett egy lépést a lépcső felé.
- Hahó? - kérdezte. Igaz, a sötétben kettőig nem látott, de a furcsa, idegesítő hang egyre inkább bosszantotta. Ahogy még egy lépéssel közelebb került, a lánccsörgés abbamaradt. Jinki szíve egyre hevesebben kezdett verni. Aztán valami furcsa hangot hallott meg. A lépcsőről lefelé zuhant valami, egy-két fokon tompa puffanással továbbjutva a fokokon.
Jinki testét rémület járta át. Csak egy dolog lebegett előtte: elfutni. Sarkon fordult, szinte kitépte a bejárati ajtót, kisietett rajta, majd miután becsapta maga után, nekilódult, hogy minél gyorsabban eltűnhessen ebből a házból. Mert valaki, vagy valami volt itt. Egy szellem, kísértet, vagy akármi...
A szíve hevesen vert a rémülettől, mikor megállt a barátai előtt.
- Jinki! - kiáltott fel Taemin, majd csuklott kettőt. A másik két fiú azonnal odapillantott.
- Te élsz! - kiáltotta Jimin boldogan, miközben a lakótársa nyakába vetette magát.
- Basszus, ne haragudj, hogy bezavartunk!
- Nem... gáz. - lihegte a legidősebb - De valami... van... ott...
A másik három elhalkult, s hol Jinkire, hol a házra néztek.
- Micsoda? - kérdezte Taehyung - Azért voltál ott benn ilyen sokáig?
- Nem... én... körbenéztem... aztán az emeletről... lánccsörgést hallottam... majd valami lezuhant... akkor menekültem ki... - a végén Jinki vett egy nagyobb lélegzetet - menjünk innen!
A három fiú szó nélkül bólintott. Jimin támogatni kezdte Taemint, csakúgy, mint Taehyung. Jinki pedig mellettük kullogott, mélyen a gondolataiba mélyedve. Azok a könyvek kincset értek, de nem lehetett oda bejutni, vagy ha igen, akkor az a valami ott lakó lény megölte a betolakodókat. Az is kész csoda volt, hogy ő élve kijutott.
- Haver, minden ok? - Taehyung egyből a legidősebb mellé araszolt. Látta, hogy valami nem stimmelt vele, és azt, hogy ez az egész nagyon megviselte őt.
- Persze. - bólintott Jinki. Halványan elmosolyodott - Csak a házon jár a fejem.
- Mit láttál benn?
- Nem sok dolgot. Volt egy nappali, konyha, étkezde, meg egy könyvtár. Abban pedig hatalmas és gyönyörű könyvek ékeskedtek. Öröm volt nézni. - mondta, miközben vett egy mély lélegzetet - Valami viszont van ott, és igazán kár azokért a könyvekért...
- Nézd, ne haragudj, hogy bezavartunk. - Taehyung Jinki vállára tette a kezét - Nem kellett volna megtenned, komolyan. Mind részegek vagyunk, és fogalmunk se volt, mivel dobálództunk. Mikor bementél, akkor döbbentünk rá arra, mire is kényszerítettünk. Ne haragudj.
- Semmi gáz, gyerekek. Tulajdonképpen élveztem is. És élek, ez a legfontosabb - mosolygott a fiú.
- És találkoztál azzal a valamivel?
- Nem. Csak hallottam lánccsörgést. Aztán valami lezuhant a lépcsőről. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de eléggé megijedtem.
- Azt elhiszem. Tökös vagy, Onew! Én lehet, hogy becsináltam volna ott benn - nevetett fel Taehyung.
- Őszintén, ha nem lennék becsiccsentve, én is jobban megijedtem volna - vallotta be Jinki, mire Jimin elmosolyodott.
- Most már legalább tudjuk, hogy semmi nem olyan rémisztő, mint amilyennek látszik. Az is lehet, hogy csak patkányok voltak.
- Lehet. Mindenesetre elég para volt.
Miután a négy fiú hazatért, mindnyájan ledőltek aludni. Jinki a saját szobájában, Jimin és Taemin együtt, Taehyung pedig a kanapén terült el.

*

A nap ragyogóan sütött be az ablakon, egyenesen Jinki szemébe. A férfi csak felmorgott, és a másik oldalára fordult. Szemeit lassan kinyitotta, majd felült. A feje eléggé fájt. Igaz, volt már a tegnapinál -sokkal- részegebb állapotban is, azért most sem kímélte őt a fájdalom. Egyből elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy jó kávét, sok tejjel és cukorral. Egyébként utálta a kávé ízét, de tudta jól, hogy másnaposság ellen ez használ. Ahogy kilépett a konyhába, megpillantott egy férfit bohócjelmezben, elkenődött sminkkel.
- Ronald McDonald? - vonta fel a szemöldökét, mire a férfi bólintott.
- Az. - mondta monoton hangon - Főztem kávét.
Jinki bólintott, és már be is nyúlt a hűtőbe a fehér folyadékért, hogy a feketével együtt gyönyörű barna keveréket hozzanak létre.
- Milyen volt a rendőrbál? - kérdezte, miközben levett egy bögrét. Kiöntött magának kávét, majd hozzáadta a tejet is. Végül jött a cukor.
- Borzalmas. Eddig mindig jó volt, de amióta új főnök van... - forgatta a szemeit a fiú, hangjában érezni lehetett a felháborodást.
- Csak ti voltatok beöltözve? - vonta fel a szemöldökét Jinki. Leült az asztalhoz.
- Nem, nem az... a hangulat volt borzasztó. Komolyan, rossz volt hallgatni. Meg nézni. Meg minden. Mindenki feszengett, a főnök meg mindenkit számon tartott, így vissza kellett fognunk magunkat.
- Szegény, kicsi Key - Jinki halványan elmosolyodott, de azért sajnálta, hogy nem jött össze a Halloween buli a lakótársának.
- Az. A megalomániás kurva tönkretett mindent, mert kisebbségi elnyomásban érzi magát - morogta tovább a fiú.
- Annyira unatkoztál, hogy kielemezted Jonghyun új főnökét? - pislogott Jinki értetlenül.
- Annyira hát... ilyen rossz rendőrbálban még nem voltam. Ráadásul az a tetves dög végig engem méregetett. Gondolom, hogy miért én jöttem el Jonggal pasi létemre.
- Megszoptátok, ha csőlátó.
Key csak a szemeit forgatta.
- Ne is mondd! - felsóhajtott. Az új főnök óta ez volt ez első rendőrbál, ráadásul teljesen rosszul sikerült.
- Figyelj, lehet, hogy a karácsonyi bulira feloldódik a főnökasszony - mosolyodott el halványan Jinki. Igyekezett jobb kedvre deríteni a lakótársát, és remélte, sikerrel is jár.
- Vagy nem.
- Hát, vagy nem - biccentett, majd belekortyolt a kávéjába.
- Téged meg úgy tudom, elvittek magukkal ezek a majmok - Key halványan elmosolyodott, ahogy végignézett a szegény, öreg, megfáradt lakótársán.
- El hát - forgatta a szemeit Jinki.
- Nocsak, ki lehet téged csalni innen?
- Ki. Jimin kitalálta, hogy Taehyung szerelmes belé. És kellettem, hogy ne legyen gond. Meg amúgy is ki akartak már rángatni, és úgy voltam vele, hogy most az egyszer miért ne?
Key felvonta a szemöldökét.
- Néha meglepsz. Milyen volt? - kérdezte mosolyogva. Boldog volt, hogy Onew végre kimozdult otthonról, és őszintén büszke volt Jiminre, amiért valahogy rá tudta venni őt erre.
- Egész jó, csak nem hagyták, hogy tanuljak.
- Mármint a kocsmában? - pislogott Key döbbenten.
- Ja. Ott. Vittem a telefonomon jegyzeteket - büszke mosoly húzódott Jinki arcára, de Key csak felnevetett.
- Ez aranyos - mondta kacagás közben. Jinki elmosolyodott rajta. Amikor Key nevetett, akkor a cicaszemei jobban összehúzódtak, ezzel nagyon cuki hatást kölcsönöztek a fiúnak. Jinki csak visszamosolygott.
- Aztán ittunk egyet, majd bezavartak a környék egyik kísértet járta házába - mesélte, hogy kicsit fitogtassa a hősiességét is. Kibum elkomorodott.
- Tényleg? - kérdezte döbbenten - És hogy élted túl? Tudtommal ezek a szarok elég gyilkolósak, és nem csak bugyuta mesékről van szó.
- Nem találkoztam senkivel,- vont vállat Jinki - de valami tényleg van ott. A földszinten olvasgattam, mikor lánccsörgésre lettem figyelmes. Az emeletről jött. Elindultam arrafele, hátha csak képzelődöm, de valami ekkor hatalmas puffanással ért földet a lépcső aljában.
- Azta, ez nagyon bizarr - Kibum elámulva hallgatta Jinki történetét. Most nagyon nőtt a fiú a szemében.
- Szerintem is - húzta a száját az idősebb.
- Nem is beszélve arról, hogy mi meg kint hogy meg voltunk rémülve. - lépett be Jimin a konyhába - Szétrobban a fejem.
- Ti zavartatok be... - pillantott rá Jinki az újonnan érkezőre, majd Key hozzátette a fontosabb dolgot:
- Van kávé.
Jimin hálás pillantást vetett a fiúk felé, és már meg is indult az éltető, fekete folyadékért.
- Nem hittük volna, hogy be is mész. - vallotta be őszintén - Aztán meg rohadtul megijedtünk, hogy megtetted.
- Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszetekbe - rázta meg a fejét Kibum, ez volt Key rendes neve. Jinki biccentett.
- Én se, de jó tapasztalat volt. Láttam benn dolgokat.
- Halottakat? - pislogott Jimin érdeklődve.
- Nem. Semmi ilyet. Ritka könyveket, meg szép festményeket. Ha nem lett volna ott a szellem, szerintem ott is maradtam volna. Rengeteg dolgot ki tudnék jegyzetelni... - ahogy Jinki eszébe jutott a bőrkötésű könyv, elmosolyodott. Szíve szerint azt haza is hozta volna, csupán egyvalami akadályozta meg ebben; félt attól, hogy a szellem kísértené őt.
Csak annyit hallott, hogy Jimin és Key röhögtek körülötte.
- Ember, életed legnagyobb kalandján vagy túl. Bementél egy kísértetkastélyba! És az volt az első, hogy mennyit tanulhatnál? - röhögte a legfiatalabb.
- Kicsit azért már beteges - nevetett Key is. Eközben kibotorkált egy álmos, nyögdécselő, fáradt Taemin is.
- Jó reggelt! - köszönt - Nem látta valaki Taehyungot?
- Ma dolgozik, így elsietett korán - válaszolta Key. Taemin csak némán bólintott, majd átkarolta a szerelmét. Arcát Jimin vállába fúrta.
- Fáj a fejem - suttogta.
- Szegény, kicsi baba. - nevetett fel Jimin, majd megsimogatta a kedvese arcát - Szolgáld ki magad, életem.
- És milyen volt a rendőrbál? - kérdezte Taemin, ahogy felegyenesedett. Kivette a szekrényből a fájdalomcsillapítót, és ő is öntött magának kávét. Midőn az asztalnál csupán három hely volt, beleült kedvese ölébe, és úgy szürcsölgette az élet fekete vizét.
- Szar - morogta Key, ahogy ismét felidézte az előző nap emlékeit.
- Hogyhogy? A rendőrpartik szoktak a legjobbak lenni - pislogott Jimin is. Átkarolta a szerelmét, és finoman magához húzta őt. Taemin belesimult a fiatalabb érintésébe.
- Hát... ja... csak új főnök van - Key elhúzta a száját, és kivett egy újabb kenyeret. Azt falatozta. Magában.
- Szomorú - motyogta Taemin. Fejét Jimin fejére hajtotta, és csendben figyelte a két idősebbet.
- Visszatérve Jinki szellemére. Mennyire paráztál be? - kérdezte Key, ahogy a legidősebb felé fordult, aki kihúzta magát.
- Eléggé. Ciki, nem ciki, rettentően megrémültem. Azért Taehyung mesélt már dolgokat arról a házról...
Key elmosolyodott.
- Egy igazi hős vagy, Dr. Lee Jinki. - mondta büszkén - én nem mertem volna bemenni. Komolyan.
Onew csak megvonta a vállát.
- Józan állapotban olyan kilencven százalék, hogy én se. Csak szimplán elragadott a lendület, és nem tudtam átgondolni a veszélyességét - vallotta be őszintén. Már le szerette volna zárni ezt a témát, így elvett ő is egy szelet kenyeret, és csendben eszegetni kezdte. Úgy gondolta, hogy emiatt majd békén fogják őt hagyni a szellemes kérdéseikkel.
- Kinek mi a terve mára? - kérdezte hirtelen Kibum. Valószínűleg feltűnt neki, hogy Jinki nem érezte magát kellemesen eddig. Valószínűleg sok volt neki a szellemekkel kapcsolatos kérdés.
- Én lemegyek a postára, mert végre megjött a rendelésem - újságolta Jimin.
- Én hazamegyek, és kikúrálom magam.
- Én meg tanulok - tette hozzá a végén Jinki. A másik három csak forgatta a szemét. Már nem tettek erre megjegyzést, annak ellenére, hogy mindannyiuk szerint túlzásba esett Jinki a rengeteg tanulással. Tény és való, hogy teljes ösztöndíjat kapott, de ez nem mentesítette őt fel semmiről. Szerencsétlennek így is alig volt pénze. Állást meg nem akart vállalni, akkor ugyanis nem lenne ideje tanulni. Ördögi kör volt, az biztos.
- Én azt hiszem, átmegyek kitakarítani Jonghyun lakását - válaszolta Key is, mire a másik háromnak elkerekedtek a szemei.
- Mert? - pislogott Jimin.
- Mert muszáj. Tegnap ott voltam, és rosszul lettem a rendetlenségtől - sóhajtotta a fiú. Jonghyun nagyon rendetlen ember volt, ezen nem is akadt már fenn az ember, ha jobban megismerték őt. Ellenben, ha valaki imádta a rendet, akkor az Kibum volt. A fiú mindig képes lett volna takarítani, csak azért, hogy tökéletes lakást lásson, hatalmas renddel. Mivel ő volt ennek a lakásnak a hivatalos bérlője, ezért a tulajdonos szavainak ellenére sem engedett be háziállatot a lakásba. A problémát tovább nehezítette az, hogy Jonghyun kifejezetten imádta az állatokat.
- Megint rendetlenség van? - kérdezte Jimin.
- Ne is mondd! Jonghyun három tetves döge akkora rendetlenséget hagy maga után, mintha egy hadsereg szállna meg nála minden áldott nap - Key csak a szemeit forgatta. Csak azért nem költözött Jonghyunhoz, mert ki nem állhatta a három kutyát. Az egyiket különösen gyűlölte, Roo-t. A tacskó volt Jonghyun szíve csücske, amit a fiú még a Key előtti kapcsolatából tartott meg. Bár az a kutyus volt a legkevésbé rendetlen, Key akármikor ránézett, eszébe jutott Shin Sekyung, a modell, aki miatt rengeteg férfi szíve tört darabokra, és aki azért szakított Jonghyunnal, mert amikor terhes lett, a férfi ellenezte az abortuszt. A nő elköltözött, és csak azért is elvetette a kisbabát. Jonghyun pedig megtartotta Roo-t. Bár Kibum tudta jól, hogy Jonghyun nem szerette a boszorkányt, a kutya mindig arra emlékeztette, hogy a nő is abban a lakásban lakott, abban az ágyban aludt, abban a fürdőszobában zuhanyzott, mint ő, ráadásul azzal a férfival is. Így Key nem volt hajlandó odaköltözni, noha a két férfi kapcsolata már elég régóta tartott, nem is beszélve arról, hogy már csak az esküvő lett volna a következő lépés. A másik kettő ebet meg csak szimplán gyűlölte.
- Key és a pozitív érzelmeken való uralkodása… - kuncogott Jimin - nézzétek meg, lángol a szeme, ahogy a kutyákra gondol.
Key csak a szemeit forgatta, miközben a többiek kuncogtak rajta. Mindenki.
- Nem vagytok viccesek. - morogta - Tényleg lehetetlen, hogy valaki ennyire kutyabolond legyen. És nem szabadul meg tőlük...
- Ne is várd. - rázta meg a fejét Jinki - Nem fog. Neki a kutyák ugyanolyan fontosak, mint te. Ebből most neked kell engedni.
- Aha... hogyne... - motyogta Key. Ő nem volt az az engedékeny típus. Inkább meghalt, csak nehogy más alá kelljen betagozódnia. Minden téren domináns volt, leszámítva az ágytitkokat.
- Apropó, lehetetlenség! - egyenesedett ki Taemin - Képzeld, Taehyung tegnap sorjában hozta nekünk az ingyen piákat. Jinki le is fotózta őket - mesélte mosolyogva.
- Az biztos. Komolyan, képzeld, sorra hozta a koktélokat, rövideket, hosszúakat. Mindent! - magyarázta Jimin is nevetve, ahogy visszaemlékezett az eseményekre.
- Szerintem amúgy fizette. Egyszer belenéztem a tárcájában, és a bankkártya nem volt ott. Biztos volt valami csel - mondta Jinki is, miközben mosolygott a bajsza alatt.
- Ki tudja? - legyintett Taemin - Szerintem is csalt, de majd legközelebb elvesszük a kártyáját is.
- Legyen úgy - Jinki biccentett, és már nyúlt is a zsebébe, hogy azért megmutassa Kibumnak a képeket. Azonban a zsebei üresek voltak. Mind. Összeráncolt homlokkal túrt bele mindegyikbe újra, sajnos sikertelenül. Szó nélkül felállt, és átsietett a szobájába. Biztos csak kiesett a zsebéből alvás közben. Az ágyon azonban nem volt. A takarót négyszer húzta le, meg fel, de még mindig nem találta meg a kicsi készülékét. Kezdett egyre ingerültebb lenni. Sok jegyzete volt azon a telefonon, ha elhagyta, akkor annyi a majdnem száz százalékos dolgozatának.
- Hol van? - kérdezte magától. Mindent végigtúrt. A szekrényeket, az ágyat, az ágyneműtartót, a táskákat, a zsebeit. Ahogy visszasietett, megállt az előszobában is, hogy a cipőjétől kezdve a kabátján át ismét végigtúrjon mindent. Az összes lehetőséget felsorolta magának, így a nappaliban is végigtúrta a berendezést. Semmi. Sehol nem volt a telefonja.
- Mit keresel? - lépett ki Jimin.
- A mobilomat. Sehol se találom... - Jinki morogva egyenesedett fel. Sehol nem volt, de szerencséjére Jimin elővette a sajátját, és szó nélkül megcsörgette. Mind a négy fiú hallgatózott, de egy árva hangot nem hallottak.
- Pedig kicsöng. Mobilneted be van nyomva? Akkor szerintem megtalállak.
- Nem. Nincs - sóhajtott Jinki ingerülten.
- A szórakozóhelyen nem hagytad?
- Nem. Még világítottam is vele... aztán letettem... - Onew szemei elkerekedtek, ahogy bevillant neki az utolsó emlékkép a telefonjáról. Idegességében belerúgott a kanapéba. - Kurva életbe! Az elátkozott házban maradt a könyvtárban!

2 megjegyzés:

  1. Ahhh... olyan mint egy horror, de batomira tetszik *-* annyira szép lehet az a ház, úgy bemennék( 200 fegyverrel minimum)!
    Key-t imadom benne, annyira jófej, de komolyan *-*
    Taemin a szerelmem, meg úgy mindenki, de hát tudod, ez a páros bem a kedvencem XD
    Jinki meg... hát hatalmas balf.., hogy otthagyta a telefonját, de legalább vissza kell menjen érte. Mondjuk a végéig azt hittem, hogy maj könyv lesz az ürügy, hogy oda menjen.
    NAGYON JÓ RÉSZ VOLT! KÖVETKEZŐŐT!!! :* <3

    VálaszTörlés
  2. Őszintén azt hittem, hogy Key nem fog tetszeni 😂, de örülök, hogy más véleményen vagy róla ^^. A házat igyekeztem jól leírni elhagyatottnak, talán sikerült a visszajelzésed alapján. Onew meg... hát vissza kell mennie, nincs mese ;).
    Köszönöm szépen, hogy írtál, igyekszem minél hamarabb hozni az új részt :*

    VálaszTörlés