5. Fejezet

Az ismeretlen férfi csendben állt, és felvont szemöldökkel nézte a feszületet. Nagy, barna szemei nyugalmat sugároztak, s cseppet sem tűnt ijedtnek. Ez pedig megrémisztette Jinkit. Bár eddig is remegett, most még jobban. A keresztet továbbra is tartotta maga előtt, nehogy támadjon az idegen.

- Most mégis mit vársz ettől a kereszttől? - kérdezte az ismeretlen egy idő után. Jinki az ajkaiba harapott. Oké, ez egy marha nagy félreértés lehetett, és ez a srác biztos nem volt vámpír, hanem mondjuk az itt lakó srác, vagy a ház tulajdonosa... az ismeretlen azonban folytatta: - Essek össze? Ájuljak el? Vagy... esetleg váljak köddé?

Jinki már épp válaszolni akart, de a férfi ekkor valóban köddé vált. Ő eltűnt, s csak némi füstszerűség keletkezett utána. A fiú ereiben megfagyott a vér. Sokkoltan állt a helyén, és igyekezett nem hinni a szemeinek. Nem bírta felfogni, hogy mi történt.

- Bu - a háta mögül megszólalt a mély hang ismét. Jinki félelmében óriásit ugrott. Igyekezett a valamivel szembe fordulni, nehogy az megtámadja őt. Bár gondolatai még össze voltak kuszálódva, megpróbált egy értelmes mondatot kinyögni.

- Én... ne bánts... - dadogta, mire a lény elmosolyodott.

- Két hete minden áldott nap itt vagy. Még azt is tudom, hogy általában négykor jössz, és nyolckor mész haza. Kivéve szombaton, és vasárnap, mert olyankor reggel tízkor jössz, és háromig vagy itt. Szerinted, ha bántani akarnálak, nem tettem volna már meg? Nem is beszélve arról, hogy akkor nem segítenék a fordításban, hanem mögéd lopódznék, és megölnélek - válaszolta a férfi, miközben a szemeit forgatta. Jinki felsóhajtott. Ez mondjuk egészen logikus volt.

- Mi vagy te...? - kérdezte félve. A lény elmosolyodott. Nagy, barna szemei játékosságot sugároztak, makulátlan bőrén fénylett a lámpa fénye.

- Hallottál a vámpírokról?

Jinki nyelt egyet, majd bólintott.

- Annak egy alfaja. Árny.

- És miért nem bántasz? - kérdezte döbbenten Jinki, amint összeszedte a gondolatait. Végignézett a vele szemben álló valakin. Elegáns ruhát viselt, arcra pedig hihetetlenül jól nézett ki. Mint egy herceg.

- Mert idejársz, nem bántasz semmit, tiszteletben tartod a holmijaimat, művelt vagy, és jó szándékú. Legalább nem unatkozom.  Leülök a kanapéra, és figyelem, ahogy dolgozol. Átellenőrzöm, amit írtál.

Jinki még mindig halálra volt rémülve.

Fel se fogta, hogy mi történt vele. Ez itt most tényleg egy vámpír volt? De vámpírok nem léteznek! Mégis hogy került ez ide? Mit akart tőle?

- Ezért.. éreztem...? - kezdte, de a rémülettől nem bírta befejezni.

- Úgy, hogy mindig figyelnek? Igen. Itt ültem mögötted, mielőtt pedig felálltál, átteleportáltam a szomszéd szobába. Vagy a folyosóra, és onnan felsiettem - válaszolta a lény. Jinki nyelt egyet.

- Tudsz teleportálni? - dadogta. A vámpír csak elmosolyodott.

- Aha. Most mutattam meg - biccentett. Jinki minden egyes porcikájában remegett. Minden erejét összeszedte ahhoz, hogy egyet hátralépjen a biztonság kedvéért.

- És mit akarsz? - kérdezte. A vámpír elvigyorodott, ezzel megvillantva az agyarait.

- Unatkozom.

- És...? Miben segítsek? - ahogy belegondolt, ez egy rettentően értelmetlen kérdés volt. A válasz pedig egyszerű. Meg akarta őt enni. Persze, csak azután, hogy jól megkergette. A futkosás közben pedig el fog múlni az unalma. Sőt, a végén még jól is lakik.

- Semmiben. Nem zavar, ha itt vagy, mert legalább történik valami. Meg, ha gondolod, szívesen segítek neked.

- Nem kell... köszönöm... - dadogta Jinki, majd a táskájához nyúlt - Azt hiszem... én most... hazamegyek...

- Szerintem az most nem fog menni - a vámpír megrázta a fejét, mire Onew szíve szinte megállt. Ahogy átjárta testét a rémület, tudta, hogy ő most meg fog halni. Máskülönben miért mondta volna ezt ez a lény?

- Mert? - kérdezte remegő hangon. Minden egyes porcikája reszketett, de igyekezett erős maradni.

- Mert vihar van. Úgy fúj a szél, hogy majdnem kicsavart egy fát. Nézz ki az ablakon.

Jinki nyelt egy nagyot. Tekintete az ablakra szegeződött. Sajnos a vámpír nem tévedett. Villámlott, mennydörgött, az eső szakadt, a szél pedig fújt. Semmi esélye nem lett volna kinn.  - Maradj itt - jelentette ki a vámpír. Nem közeledett az ember felé, hanem csendben állt az eddigi helyén, és várt egy válaszra.

- Mi? - Jinki felkapta a fejét. Maradjon? Ő? Itt? És ő lesz a vacsora?

- Sok választásod nincs, mivel vagy itt maradsz, vagy meghalsz kinn. - a lény megvonta a vállát - Viszont csodálatra méltó, hogy ennyire ki tudtad zárni a vihar által keletkezett hangokat. Nem tudom, hogy csináltad - ahogy a vámpír elmosolyodott, Jinki ereiben újra megfagyott a vér.

- Izé... köszönöm... - meghajolt, bár tekintetét nem merte levenni a beszélgetőpartneréről. Túlságosan félt tőle - és... azt is, hogy életben hagysz... izé...

- Minho.

- Hm? - Jinki felkapta a fejét, és a vámpír szemeibe nézett. Mit makogott ez itt? Többet is pislogott egymás után, mert nem tudta ezt hova tenni. A sötétbarna szempár még mindig játékosan csillogott.

- Ez a nevem. Choi Minho - erősítette meg a kijelentését a vámpír. Jinki felvonta a szemöldökét.

- Van neved? - kérdezte döbbenten. A lény bólintott.

- Persze, hogy van. Ugyanúgy, mint neked a Lee Jinki - Minho nem mozdult. Továbbra sem akarta ráhozni a szívbajt az új beszélgetőpartnerére, noha már megtette egy párszor. Örült annak, hogy végre valaki értelmesen kommunikált vele.

- Honnan tudod a nevem? - pislogott az ember. Biztos gondolatolvasó volt ez a vámpír! Akkor pedig tud gondolatokkal irányítani...

- Először is, mert hallom a gondolataidat. Másodszor, mert ott a neved a papíron, és mivel mindig itt ültem, mikor dolgoztál, megjegyeztem - Minho halványan elmosolyodott. Sokkal cselesebb volt, mint azt Jinki gondolta volna. Ráadásul a férfi nem kicsit volt megrémülve. Nem bírta feldolgozni, hogy előtte egy misztikus lény állt, egy olyasvalami, amiről csak mesékben és filmekben  hallott. Egy nem létező valami. Egy vámpír... mégis mennyi volt ennek az esélye? Semennyi...

- Én... izé... - dadogta. Fogalma sem volt, mit mondhatna. A rémület, ami benne volt, teljesen eluralkodott a testén, s bár szíve szerint elrohant volna, lábai a földbe gyökereztek. A feszület hatalmas koppanással esett a földre.

- Jaj, nyugodj már meg. - forgatta a szemeit a vámpír - Nem foglak bántani. Szimpatikus vagy nekem. Gyere, ülj le, és segítek fordítani.

Jinki meredten állt, s pislogott. Minho nagyon gyanús volt. Túl gyanús. A dolgokat pedig nem tudta összekapcsolni. Némán bólintott; ellenkezni amúgy sem mert volna. Nyelt egy nagyot. Elindult Minho felé. Léptei határozatlanul hangoztak vissza, de végül leült a helyére. Minden testrészét igyekezte összehúzni. Muszáj volt összehúznia magát, nehogy ellenfelet fedezzen fel benne ez a valami.

- Izé... nem is tudtam... hogy vannak... vámpírok - dadogta remegő hanggal. Minho leült vele szemben. Tekintetét az emberre emelte.

- Szeretünk eltűnni az emberek közül. Javarészt egyedül vagyunk életünk végéig, kivéve, ha ránk talál a szerelem. Nappal alszunk, éjjel éljük az életünket. Nem találkozunk szinte senkivel. Ha pedig mégis, akkor azt levadásszuk, ha ember - magyarázta a vámpír higgadtan, noha nem nyugtatta meg Jinkit. Sőt, a fiú csak jobban megijedt.

- Akkor... miért nem bántasz engem? - kérdezte döbbenten.

- Nem tudom. Szimpatikus vagy - Minho megrántotta a vállát nemtörődöm módjára. Szemmel láthatóan nem igazán izgatta őt ez a kérdés. Jinki nem tudott mit válaszolni. Aztán eszébe jutott a kereszt.

- Miért nem gyengültél el a feszülettől? - kérdezte, mire válaszul elsősorban Minho ragyogó vigyorát kapta.

- Mert ez egy tévhit. Nem gyengülök el az ilyenektől. A fokhagymát meg amúgy kifejezetten szeretem. Nem párolgom el a szenteltvíztől, és látom magamat a tükörben - sorolgatta, miközben Jinki bólogatott.

- Akkor a vámpírok ilyen csillogósak?

- Hogy milyenek? - Minho szemei elkerekedtek a többenettől.

- Csillog a napfényben a bőröd? Van egy népszerű film... abban van ez - magyarázta a fiú, de a vámpír továbbra is tágra nyílt szemekkel nézte őt. Jinki felsóhajtott, és elmesélte az egész sorozatot az elejétől a végéig. Sajnos túlságosan is ismerte ezt a vámpírtörténetet. Az utolsó barátnője ugyanis meg volt ezért őrülve. Edward volt élete értelme, és még Onewt is rá akarta venni, hogy műtesse át magát olyanná.

Ahogy mesélt, Minho értetlen nézése mindent elárult. Néha igyekezett elkapni egy-egy szálat, de nem járt sikerrel, mert hamar megint belezavatodott.

- Vérfarkasok nincsenek - ez volt az első reakciója, amint Jinki befejezte a történet elmesélését. A férfi elmosolyodott halványan.

- Eddig vámpírokban sem hittem.

- Hát, pedig mi vagyunk. De nem csillogok. Mi több, érzékeny a bőröm az ultraibolya sugárzásra. Ha kimegyek, leégek pár másodperc alatt - magyarázta Minho. Jinki felvonta a szemöldökét.

- És a lámpafény?

- Mármint a mesterséges? Azzal semmi bajom. Nappal is elvagyok a házban, mert nem ér közvetlenül a napfény, éjjel meg ugye sötétben vagyok - a vámpír ásított egyet. Biztos fáradt volt az nappali fennléttől. Jinki nem is értette, hogy hogyan bírt valaki mind éjjel, mind nappal aktív lenni. Hiszen Minho nappal aludt, míg éjjel vadászott, meg élte az életét. S most mégis fenn volt már kora délután, hogy őt, Lee Jinkit nézze. Ez kicsit sem volt bizarr.... vagy ijesztő...

- Nem vagy fáradt? - kérdezte. Bár továbbra is veszélyben érezte magát, igyekezett feloldódni. Elvégre egész éjszakára benn maradt egy elhagyatott házban egy vámpírral.

- Kicsit. Na, írjunk - miután a misztikus lény kinyújtóztatta mindenét, kiegyenesedett. Tekintetét a lapokra szegezte.

- Honnan tudsz latinul? - kérdezte Jinki. Ő is tudott valamennyit, de nem eleget.

- Sok időm van. Valamivel el kellett foglalni magam. Beszélek latinul, arámiul, ógörögül, angolul, koreaiul, japánul, franciául. - vonta meg a vállát - Ja, meg olaszul is tudok egy picit.

- Hú - Jinki ledöbbenve pislogott párat. Ez a vámpír túlságosan okos volt, ami azt jelentette, hogy ő, földi halandó, nem fog tudni túljárni az eszén. Jobban összehúzta magát. Tekintete a tanulólapokra tévedt. Érezte, hogy Minho is azokat bámulta, aztán elkezdett diktálni. Mindenbe ügyesen beletette a szakszavakat, amiket annyira nem ismert, mint hitte volna, de tényleg sokkal gyorsabban haladtak, mint azelőtt. Bár Jinki végig veszélyben érezte magát, az idő múlásával kezdett feloldódni egy kicsit. Nem kedvelte a vámpírt. Egy cseppet sem. Félt tőle, és tudta, hogy meg lesz támadva. Hamarosan. Ez a kedveskedés Minho részéről biztos csak a vadászatának egy jelentős része volt. Sajnos mást pedig nem tudott tenni, mint maradni. A vihar túl nagy volt, így tulajdonképpen esélytelen lett volna elindulnia. Ha kimegy, meghal. Ezért maradt a csapdában a vámpír mellett.

- És... mi gyengít le téged? Mármint... a kereszttől kutya bajod nem lett... - hirtelen felpillantott. Hiába élvezte a tanulást, meg azt, hogy most elsőre mindent értett, zavarta őt a vámpír jelenléte, és az, hogy semmit nem tudott róla, a védekezésre használatos eszköze pedig hatástalan volt.

- Ha nagyon tudni akarod, akkor... nagyjából ugyanúgy meg tudok sérülni, mint egy rendes ember. Ellenben a hallásom, látásom, szaglásom jobb, mint neked, csakúgy, mint a reflexeim. Ugye a nap az nem a legjobb barátom. Tulajdonképpen ennyi. Elvérezni sem tudok, mert gyors a véralvadásom - magyarázta az árny. Ez volt ugyanis a fajneve; árny. Jinki némán bólintott. Nem akart vitába szállni vele, Minho azonban folytatta: - A fokhagyma pedig fiatalít, szóval, hasztalan. Mivel pedig az itteni vámpírok nem igazán tudnak a kereszténységről, hiába támadsz vallási dolgokkal. Nem hatnak.

- És a vámpírvadászok?

Minho megrázta a fejét.

- Nincsenek. A vámpírok csak szimplán az eltűnésekért felelősek. De persze, fajtája válogatja. Nem találkozunk emberekkel. Ha pedig igen, azokat megöljük. Nem derül ki, hogy vagyunk, így nem vadásznak ránk.

Jinki megfeszült, a toll pedig kiesett a kezéből. Tudta.

Tudta jól, hogy ő meg fog halni. Minho nem fogja őt elengedni, hiszen megtudta a titkát. Testében ismét remegés járt végig. Menekülnie kellett. Az ösztönei ezt súgták. Jobb lábát kijjebb helyezte, majd felpattant. Nem érdekelte, hogy mindene ott maradt. Nem érdekelte semmi. Menekülnie kellett, vagy meghal. Minden erejét bevetve száguldott a bejárati ajtó felé. Léptei maguktól vitték őt a biztonságot jelentő ajtón túl. A lépcsőn lefelé rohanva megcsúszott az utolsó fokon. Hatalmas puffanással ért földet, de azonnal felpattant. Rohannia kellett, mert különben Minho megöli. Ahogy a kapuhoz ért, s kezét a kilincsre tette, megjelent előtte valami. Azaz, valaki. Minho. A vámpír csendben állt a kapu túloldalán. A szél úgy fújt, hogy mindkettejüknek meg kellett kapaszkodniuk a fémekben, nehogy elrepüljenek. Jinki megremegett.

- Menj be - kiabálta Minho, de hangját elfújta a szél, alig lehetett kivenni, mit mondott. Aztán hirtelen megint eltűnt. Jinki megérezte, hogy a karját megragadta valami, vagy valaki, és hiába kapaszkodott a rozoga kerítésbe, Minho erősebb volt nála. A fiú ujjai elengedtek, és hagyta, hogy a vámpír visszatolja őt a házba. Amint a bejárati ajtó becsapódott, Minho lerázta magáról a vizet.

- Normális vagy? - mordult rá az emberre azonnal - Elfújhat a szél, beléd csaphat a villám, és még sorolhatnám!

Jinki tett egy lépést hátra.

- Miért érdekel ez téged ennyire? Így is megölsz, mert tudom a titkod - mondta határozottan, ezzel gondolkodásra késztette a vámpírt. Minho beleharapott az ajkába.

- Nem akarlak bántani. - szögezte le ismét - Nem győzöm hangsúlyozni, hogy normális vagy, tisztelettudó, és nem tettél kárt semmilyen tulajdonomban. Ha megígéred, hogy senkinek nem szólsz rólam, illetve arról, hogy vámpír vagyok, akkor nem foglak bántani.

Jinki nyelt egy nagyot, de végül bólintott. Fontosabb volt neki az élete, mint az, hogy elfecsegjen egy ilyet. Ha Minho csak ennyit kért, akkor neki ezt tiszteletben kellett tartania.

- Rendben. Nem szólok rólad senkinek - biccentett. Minho megvető pillantást vetett rá, de végül csak megrázta a fejét. Szó nélkül besétált a könyvtárba, és meggyújtott egy gyertyát. A keresztet felvette a földről, a villanyt pedig lekapcsolta. Bár Jinki megfeszült, szó nélkül követte a vámpírt. Minho elég kellemes hangulatot teremtett a gyertyákkal.

- Ne haragudj, de szerintem áramkimaradás lesz, és jobb megelőzni a bajt. – pillantott fel a lény, amint meglátta a vendégét – Hozok neked valamit enni, biztos éhes vagy.

Jinki csendben figyelte, ahogy társa kisétált a könyvtárból, magára hagyva őt. Csendben leült a székére. Folytatta a fordítgatást. Nem mert semmit se csinálni, tekintve, hogy már megtapasztalta Minho erejét. Ártani sem igazán akart benne. Egyrészt, mert mégiscsak ő volt a vendég, másrészt, mert félt a következményektől. Igyekezett nem gondolni arra, hogy Minho vámpír volt, valamint erre az egész éjszakára. Titokban remélte, hogy nemsokára felébred, és kiderül, hogy mindez csak egy rossz rémálom volt.

Az elátkozott háznak valóban volt lakója, ráadásul egy természetfeletti lény. Mindennek ellenére úgy tűnt, nem bántaná őt, sőt, kifejezetten kedvelte. Ez egyszerűen túl abszurd volt. túl hihetetlen, túl mesébe illő. Minho úgy viselkedett, mintha egy rendes ember lett volna, annak ellenére, hogy nagyon nem volt az. Nem tudta, mire várhat a vámpírtól, de kénytelen volt vele maradni az éjszakára.

4. Fejezet

- Szóval, mi is ez egészen pontosan? - Taemin azonnal lepattant a székéről, és a dobozhoz sétált.

- Németországból rendeltem neked. Remélem, használni fogod - magyarázta a fiatalabb, ahogy kiült egy mosoly az arcára. Talán jobban izgult, mint a párja. Sokkal jobban. Kíváncsian nézte azt, ahogy Taemin nekilátott a doboz kicsomagolásának. Mikor meglátta az ajándékát, szóhoz sem jutott. Döbbenten nézte, a kör alakú eszközt.

- Te komolyan vettél nekem egy robotporszívót? - kérdezte döbbenten.

- Igen. Így legalább nem kell felporszívóznod. Majd a gép elintézi.

- Soha nem szoktam porszívózni - rázta meg a fejét Taemin, mire Jimin mosolyogva bólintott.

- Ez valahogy feltűnt. - állapította meg, ahogy körbenézett a nem túl tiszta lakásban - Azért vettem. Bekapcsolod, és amíg tévézel, vagy táncolsz, ez felporszívóz.

- Várj, azt mondod, hogy ez a szar kitakarít helyettem? - pislogott értetlenül az idősebb. A felmosón kívül semmi köze nem volt a takarítóeszközökhöz, és ez meg is látszott rajta. Jimin felnevetett Taemin aranyosságán.

- Nem, édesem. Ez felporszívóz helyetted. Bekapcsolod, megy körbe, és ha valaminek nekiütközik, akkor onnan elmegy. S így felporszívóz neked. Hihetetlen, ugye? Nem kell neked porszívóznod - ecsetelte részletesen Jimin, hogy hogyan is működik a legújabb szerzeménye, de Taemin válasza mindent felülmúlt.

- Eddig se porszívóztam.

A kijelentést hallva Jimin felnevetett. Nem azért, mert ezen meglepődött volna... dehogy... ez cseppet sem volt újdonság neki. Taemin trehányságával együtt kellett élnie, de azért mindent megpróbált, hátha egyszer rend lesz a lakásban. Bár ezer százalék biztos volt abban, hogy nem, azért reménykedett a sikerben. Mosolyogva nézte, ahogy Taemin babrált az új géppel, míg az végül, több perc elteltével be nem kapcsolta azt. Letette a földre, és csendben figyelte, ahogy a robotgép fel-alá csúszkált a lakásban, minden szemetet igyekezvén összeszedni.

- Tulajdonképpen ez vicces. - jelentette ki mosolyogva, miközben figyelte a robotporszívóját. Egyébként tetszett neki az ajándék, bár nem sok hasznát látta, mivel a takarítást ő mindig is feleslegesnek tartotta. Csendben kedvese felé sétált, hogy egy cuppanós puszit adjon az arcára - Köszönöm.

- Ugyan, szívesen vettem. Amikor nézegettem, és ezt megláttam, tudtam, hogy meg kell vennem neked. Ez olyan hozzád illő - mosolygott Jimin, miközben elővette a másik csomagot. Ez jelentősen kisebb volt, mint a robotporszívóé.

- Abban mi van? - érdeklődött az idősebb, mire Jimin elmosolyodott.

- Vettem kettő kiló gumimacit - mesélte büszkén. Kinyitotta a csomagot, majd a benne lévő hatalmas zacskót is.

Taemin felnevetett. Tudta, hogy Jimin imádta a gumicukrot, és azt is, hogy annak a vásárlásával nem tudott soha leállni.

- Ha ezt mindet megeszed, kapsz egy kis diabéteszt - kacagta, de Jimin rá se hederített, csak belemarkolt a cukorba, és vígan enni kezdte.

- Kérsz? - kérdezte, de az idősebb csak megrázta a fejét.

- Nem, köszönöm. Én még mindig nem szeretem.

- Nem is vagy te ember. Hogy nem lehet szeretni a gumimacikat? - Jimin csalódottan csóválta a fejét. Nem értette, hogy hogyan lehetett valaki ilyen. Nem szeretni a gumicukrot? Hihetetlen...

- Örülj neki. Legalább több marad neked - válaszolta Taemin. Megpuszilta a szerelme fejét, és igyekezett nem röhögni azon, hogy Jimin milyen mértékben tömte magába az édességet. Mintha az lenne neki a benzin, vagy valami hasonló... komolyan...

- Jó, de akkor is...

- Semmi akkor is. Meddig maradsz? - az idősebb átkarolta kedvesét hátulról. A fiú elmosolyodott, sőt, bele is simult szerelme érintésébe.

- Én holnapig terveztem - válaszolta, de csak azt érte el, hogy Taemin szemei elkerekedtek.

- Holnapig? Itt alszol? - értetlenkedett, noha idióta kérdés volt.

- Nem. Aludni nem fogok, csak majd itt ülök, és nézem azt, ahogyan te álmodsz, belemászok a tudatalattidba, és amíg irányítalak, apránként feleszlek, mintha féreg lennék - Jimin felvonta a szemöldökét, mikor válaszolt, és igyekezett minél hitelesebbnek tűnni. Nem is értette, hogy Taemin mégis mit várt erre, de ahogy meghallotta az idősebbik nevetését, egyből tudta, hogy sikerrel járt.

- Te egy barom vagy, Jimin - mondta röhögve, és elengedte kedvesét. Bevonult a hálószobába, hogy valamilyen mértékben rendet rakjon az ágy körül, nehogy Jimin legközelebbi szerzeménye a robotbeágyazó legyen.

*

Ahogy végigsétált a kórházi folyosón, megremegett a lába. Nem tudott nem másra koncentrálni, csak arra, hogy eltűnjön minél hamarabb a lány szemei elől. Fehér köpenyét jobban összehúzta magán, fejét pedig lehajtotta. Szinte menekült. Gyors léptei hallatán mindenki oldalra csúszott, nehogy a siető rezidens-gyakornok útjába kerüljenek. Ahogy kijutott a liftekhez, körbenézett. Nem volt már ideje, így a lépcső felé vette az irányt. Kényelmetlen papucsa erőteljesen vágódott mindig a földhöz, de ő csak ment, és ment. Nem állhatott meg. Ha megáll, akkor vége a játéknak, és egy életét elveszítette. Vagy rosszabb esetben az összeset. Ez mind attól függött, hogy mennyire találta magát a lány csicsergős kedvében. Sajnos a jelek szerint nagyon is, így sietni kellett. A szint teljesítéséhez a büféig kellett eljutni, hátha ott belefut egy másik rezidensbe, és akkor ketten együtt beszélgethetnek, ezzel biztonságot biztosítva a fiúnak. Határozottan igyekezett lefelé. Minden lépését az akarat éltette. Annak az akarata, hogy túléljen. A felfelé igyekvő emberekre kedvesen rámosolygott, sőt, a hangos köszönést sem felejtette el. Azonban amint elhaladt az ismeretlenek mellett, arcára visszaült a komorság, mosolya pedig lefagyott. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy át tudja verni a lányt, így rohant lefelé a lépcsőn.

- Jó napot, doktor úr - köszönt az egyik beteg. A fiatal orvos elmosolyodott.

- Jó napot, Mrs. Kim - mosolyodott el. Már nem egyszer találkozott a kedves, idős nénivel. Mindig ő kísérte el a kórtermekhez.

- Tudna segíteni, hogy hova menjek mammográfiára? - kérdezte a hölgy.

- Természetesen. - a férfi bólintott. Addig is tudta húzni az időt - Még egy emeletet feljebb megy, és balra.

- Köszönöm szépen - a hölgy meghajolt, és már el is indult az adott irányba, míg az orvos-tanonc folytatta az útját. Sajnos csak egy fél emeletet jutott lejjebb, amikor is a kardiológiai osztály főorvosával, s egyben az ország legjobb professzorával találta szembe magát. Azonnal megtorpant, és mélyen meghajolt.

- Jó napot, uram - köszönt.

- Jó napot! - a férfi is meghajolt - A büfébe igyekszik?

- Igen, uram.

Dr. Ahn felvonta a szemöldökét, és megvárta, míg a fiatalabb felegyenesedett.

- Jó étvágyat kívánok előre is!

- Köszönöm, uram - a tanonc ismét meghajolt, mire a főorvos bólintott.

- Nem kell megköszönnie. Igazából pont magát kerestem. - kezdett bele. A fiatalabb felegyenesedett. Fürkészően nézett Dr. Ahn Chilhyun szemeibe, amikor az folytatta: - Holnap lesz egy nagyobb lélegzetvételű műtétem egy gyermeken, és kell szereznem egy tanoncot. Mivel maga kiemelkedően jó ismeretekkel rendelkezik, úgy döntöttem, hogy megfelelne nekem. Úgyis a fejembe vettem, hogy csinálok valamit a kétbalkezűségével.

A fiatalabb férfi csak pislogott, amíg feldolgozta a kapott anyagot. Hamarosan le is esett neki, mit is mondott a főorvos. A meglepettségtől csak hebegni-habogni tudott.

- Én... köszönöm a megtiszteltetést - dadogta, és jó mélyen meghajolt. Dr. Ahn csak biccentett.

- Maga a legjobb mindközül. Kicsit javítunk a kézügyességén, és lehet, hogy sokkal hamarabb válik magából hivatásos kardiológus, mint itt bárkiből. Legalábbis én ezen vagyok.

- Köszönöm, uram - a fiatal orvos még mindig mélyen meghajolva állt.

- Ugyan, felesleges. Na, menjen, egyen csak, és ha minden igaz, ma már nem találkozunk. Hamarosan megy haza, ha nem tévedek.

A fiatal orvos-tanonc ismét felegyenesedett. Szíve még mindig a nyakában vert, megállíthatatlanul.

- Igen, nemsokára lejár a munkaidőm - válaszolta remegő hanggal. A főorvos elmosolyodott.

- Élvezze ki, amíg ennyi ideje van. - mondta. Kikerülte a fiatalabbat, és folytatta is az útját a kardiológiai osztályra - Holnap várom, és nagyon tetszett az elmélete az ókori orvoslásról. Mintha abban a ritka könyvben olvasta volna, ami elveszett.

A fiatal férfi száját tátva pislogott a főorvos után, míg az el nem tűnt a látóköréből.

Nem akart hinni a füleinek. Ő lett kiválasztva egy komoly, nagy lélegzetvételű, kockázatokkal teli kisgyerek műtétéhez...

Hihetetlen!

Vett egy mély levegőt, és már rohant is le a földszintre, immár vidáman. Nem is akarta elhinni, hogy ez történt vele. Egyszer majdnem elvágódott a nagy rohanásban, de már nem érdekelte. Besietett a büfébe. Egy-két beteg tengett ott, illetve egy másik kezdő orvos.

A fiú ekkor már lassított a léptein, és az üresen ácsorgó büféspulthoz lépett. Az idős büféshölgy elmosolyodott.

- A szokásosat? - kérdezte, amint a pulthoz lépett.

- Nem, köszönöm. Egy óra múlva megyek el, így most csak egy narancsot kérek szépen - válaszolta a fiatal férfi. Miután fizetett, odalépett a társához.

- Szia - köszönt. A fiatalabb orvos elmosolyodott.

- Narancs? Ez új. Mi lett a csirkemelles szendviccsel?

- Jonghyun kitalálta, hogy menjek vele valami hamburgerezőbe. Szóval, most nem eszem olyan sokat.

- Nem Kibumot viszi? - pislogott a fiatalabb.

- Nem. Kibum rosszul van a gyorskajától - nevetett fel.

- Hallom, hogy... - kezdett bele Joonmyun, de ekkor egy csicsergő, boldog hang megzavarta a kettejük beszélgetését.

- Onew! - kiáltotta Sunyoung, amint meglátta az általa keresett személyt.

Jinki felsóhajtott. Vége lett a játéknak, és ő veszített.

- Kérlek, ne hívj a becenevemen. Ez egy munkahely, mi kollegák vagyunk, és így csak a barátaim hívhatnak.

- De te is hívhatsz Luna-nak - értetlenkedett a lány, és odalépett Jinki mellé, miközben a haját csavargatta.

- Igen, de nem hívlak úgy - válaszolta a fiú unottan. Ez a vita ugyanis mindig lejátszódott kettejük között. Márpedig Jinki nem akarta engedni, hogy Sunyoung a becenevén hívja. Ennek oka pedig az volt, hogy akkor valamilyen úton-módon a lány azt fogja érezni, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Jinki pedig ezt nem szerette volna, hiszen így is alig bírta levakarni őt magáról.

- Pedig hívhatnál. - mosolyodott el Sunyoung - Hogyhogy nem csirkés szendvicset eszel?

- Ezt már én is kérdeztem - nevetett fel Joonmyun. Jinki és a csirkés szendvics tejeskávéval olyanok voltak, mint ember meg a tüdeje. Elválaszthatatlanok.

- Mert megyek ebédelni valakivel - vetette oda Jinki unottan, miközben bekapott egy gerezd narancsot. Luna egy darabig nézte a gyümölcsöt.

 - Kaphatok belőle? - kérdezte mosolyogva.

- Nem.

A szimpla választól Joonmyun elnevette magát. Jinki nem volt ilyen, ő mindig szívesen adott mindenből, ha pedig esetleg nem akart, akkor nagyon finoman közölte, hogy most nem, de abban az esetben másnap mindig önként ajánlotta fel, hogy ad. Ez mindig így történt, kivéve Luna esetében.

- De miért nem? - kérdezte a lány nyafogva. Jinki szemrebbenés nélkül válaszolt:

- Mert ez az enyém.

Joonmyun nagyon jót derült a párbeszéden, és igazán büszke volt az idősebbre, amiért az ilyen ügyesen tartotta magát.

- De... akkor is... kérlek... most úgy megkívántam a mandarint... - a lány igyekezett mindent bevetni a gerezdért, még Jinki felkarját is finoman megragadta.

- Még jó, hogy ez narancs - biccentett a fiú, miközben letépett egy újabb gerezdet, és a szájába tette.

- A randipartnered mikor jön érted? - Luna újabb nyávogása előtt Joonmyun jobbnak látta elterelni a beszélgetést. Természetesen Jonghyunra célzott, de talán így a lány végre leszáll a másik fiúról.

- Hát... elvileg fél óra múlva. Addig még be szeretnék menni Kang asszony kórtermébe, megnézem, hogy minden rendben-e, majd átöltözöm, és megyek. Csak lejöttem köszönni neked. Meg úgy ettem volna egy narancsot...

- Nem is beszélve arról, hogy Luna Kang asszony kórterme mellett volt - biccentett Joonmyun.

- Nagyon vicces vagy, Suho - a lány csak a szemeit forgatta, és csak azért is megpróbálta megszerezni az utolsó gerezdet. Jinki azonban gyorsabb volt, és megette.

- Na, mentem, gyerekek. Holnap találkozunk.

- De én holnaputánra lettem beosztva... - motyogta a lány csalódottan. Jinki biccentett.

- Annál jobb - azzal felment lifttel az emeletre. Nem értette, miért nem tudta Sunyoung felfogni, hogy nem kért belőle. Miért kellett ennek a kapcsolatnak állandó huzavonának lenni, mind az egyetemen, mind az előadásokon? Jinki már nem bírta ezt. Egyszerűen elege volt néha a lányból. Miután kiszállt a liftből, megnézte a nemrég pacemakerezett hölgyet. Ezt követően elvonult az orvosi öltözőbe, hogy levesse a fehér jelmezt. Még rengeteg dolga volt, és Jonghyun meghívása nagyon bezavart neki a napirendjébe. Csendben, határozott lépésekkel haladt lefelé a lépcsőn, immáron utcai szerelésében. Elég volt neki ennyi a kórházból egyelőre. Még rengeteget kellett tanulnia az egyetemre, s a szakosodásra. Ráadásul új elfoglaltsága mellett eleve kevesebb időt tudott fordítani a rendszeres ismétlésre.

Amint meglátta a már jól ismert szolgálati autót, elmosolyodott, és behuppant az anyósülésre.

- Szia - köszönt mosolyogva.

- Hello! - Jonghyun felpillantott a telefonjából - Azt hittem, már sosem jössz.

- Ne haragudj, több idő volt kijutnom, mint hittem volna. Luna végig a bejáratnál ácsorgott. Gondolom, el akart tőlem köszönni, vagy tudom is én... - megvonta a vállát, majd bekötötte magát.

- Biztos nem akarsz vele járni? Kellene neked valaki. Komolyan.

- Ha össze is akarnék jönni valakivel, az nem Sunyoung lenne. Annyira irritál, hogy amikor meglátom, rosszul leszek tőle, és feláll a szőr a hátamon. Egyszerűen nem ért a szóból...

- Jó, mert szerelmes beléd - magyarázta Jonghyun, miközben kikanyarodott a főútra. Elmosolyodott azon, hogy hirtelen minden sofőr megtanulta a közúti szabályokat.

- De én nem tartom vonzónak. - vonta meg a vállát az idősebbik, és úgy érezte, témát kell váltania. Utálta, amikor a lányról kérdezgették őt, hiszen tulajdonképpen semmi közük nem volt egymáshoz. Együtt dolgoztak, és ennyi. Jinki számára pedig ez bőven elég kapcsolat volt közöttük, sőt, még sok is - Neked nem kellett volna leadnod a kocsit a műszakod végeztével?

- Nos, azt hiszem, röhögni fogsz... - kezdett bele Jonghyun egy nagy lélegzetvételt követően - papíron most dolgozom.

Jinki elmosolyodott. Igazából nem is számított másra, és meg sem lepődött. Nem is Jonghyun lett volna...

- Ebédszüneted lesz? - kérdezte, mire a fiatalabb bólintott.

- Aha. Kiraktam a járőrtársamat, mi megebédelünk, aztán hazadoblak. Mire visszaérek, pont letelik a szünetem - ecsetelte. Jinki csak bólogatott, míg utánaszámolt, hogy nagyjából mégis milyen hosszú lehet a barátja ebédszünete.

- Azta... időd, mint a tenger... - mikor kijött egy körülbelüli eredmény, a fiú csodálkozva nézett a társára - nekünk a teljes munkakörben jóformán semmi időnk enni. Pedig kardiológus leszek, nem általános orvos.

- Rossz szakmát választottál - vigyorodott el Jonghyun, miközben feljebb tekerte a hangerőt, és énekelni kezdett. Kicsit hamisan, de azért nem volt olyan rossz. Jinki elmosolyodott rajta. A fiatalabbnak nagyon szép hangja volt, de azért még lehetett volna mit csiszolni rajta. Lassan pedig megérkeztek a hamburgereshez. Míg rendeléskor Jonghyun a klasszikusat választotta, Onew merészen kísérletezett az egyik csirkés különlegességgel. Mikor megkapták a menüket, nekiláttak az evésnek.

- Szerintem azt hiszik, hogy a foglyod vagyok, vagy tudom is én, és bejöttünk enni, mert megéheztél - miután már az ötödik meglepődött pillantást kapták, Jinki elmosolyodott.

- Ne is foglalkozz velük. Key is mindig figyelmen kívül hagyja az ilyeneket. - Jonghyun megvonta a vállát - Innen hova vihetlek?

Jinki elmosolyodott. A barátjának túl sok ideje volt.

- Igazából... a posta fele kirakhatsz. Még van egy kis dolgom, mielőtt hazamegyek - válaszolta, miután lenyelte a falatot.

- Mostanában sokat vagy arra. Key mesélte, hogy van, hogy tíz után érsz haza. Pedig te kilenckor már mindig alszol. Valakivel találkozgatsz? - a fiatalabb pimaszul elmosolyodott, de Jinki csak legyintett.

- Nem. Ott van egy hely, ahol nyugodtan tanulhatok, anélkül, hogy bárkit is zavarnék. Semmi extra - a végén ő is elmosolyodott, majd beleharapott az ételébe. Nem akarta részletezni, hogy újabban a kísértetházba járt. Leült a könyvtárban, tanulgatott egy keveset, majd folytatta a jegyzetelést. Az, hogy Dr. Ahn megdicsérte, sokkal jobban esett neki, mint hitte volna, ez pedig újabb löketet adott neki, hogy folytassa a szótárazgatást. A ház pedig kifejezetten megnyugtatta. Bár gyakran volt olyan érzése, mintha figyelnék, igyekezett nem arra koncentrálni. Sőt, a múlt délután elmerészkedett a konyháig is, és megmelegítette magának a három az egyben kávéját. Már kezdte magát otthonosan érezni, igaz, az emeletre nem ment fel egyszer sem. Neki elég volt a földszint. Amikor pedig dolga volt, átsétált a közeli étterembe, rendelt egy kávét, és addig elsietett a mosdóba. Vagy azután. Vagy, amikor nem vették őt észre, akkor csak szimplán beosont az illemhelyre. Az emeletről ugyanis néha furcsa hangokat hallott. Jobbnak látta nem kockáztatni az életét, így ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Tulajdonképpen már meg sem lepődtem ezen - nevetett fel Jonghyun.

Jinki inkább nem szólt semmit. Örült, hogy ennyivel letudta a beszélgetést. Csendben folytatta a falatozást, csakúgy, mint a vele szemben ülő rendőr.

- Biztos nincs senki?

- Biztos - biccentett az idősebb mosolyogva. Kezdte már unni, hogy mindenki ezzel zaklatta őt. A beszélgetést hamar átterelték más dolgokra, például a sportra. Jinki igazából minden témában otthonosan mozgott, így nem alakultak ki kínos csendek. Mindig könnyedén át tudtak ugrani egy másik témára, és kifejezetten jól érezték magukat. Ezt követően Jonghyun természetesen elfuvarozta Jinkit a kívánt sarokig.

Miután az idősebb kiszállt, integetett az elhajtó rendőrautónak. A jármű eltűnése után Onew azonnal elindult a már jól ismert utcában. A kísértetház nem volt tőle olyan messze, így határozottan lépkedett. A hideg szél egyre erősebben fújt, így gallérját felhajtva igyekezett nem jégszoborrá fagyni. Minden lépése határozottabban ért földet, majd megállt a kapunál. Ahogy felpillantott, meglátta a feje felett lévő esőfelhőket.

- Ma esni fog - motyogta, és besétált a kertbe, majd az épületbe. A bejárati ajtót óvatosan becsukta maga mögött. A lábait megtörölte a lábtörlőben, és bement a könyvtárba. A furcsa érzése kezdett erősödni, mintha valaki figyelte volna. Bár már kezdte megszokni, még mindig zavarta.

A szék támlájára tette a kabátját, felállt, és a könyvespolchoz sétált, hogy leemelje a kincset, melynek segítségével folytathatja a fordítást. Legnagyobb szerencséjére talált latin-angol szótárat, így -az olasz nyelvtudása felhasználásával- meglehetősen gyorsan tudott haladni. Mikor visszaült a szerzeményeivel, elővette a füzetét, és folytatta a szótárazást. Minden nap két fejezetet csinált meg, így már bőven meghaladta a közepét. Erre pedig nagyon büszke volt. Igyekezett precízen dolgozni, hogy munkája soha ne legyen hiábavaló. Mivel az elméletek léteztek még mindig, nem fogták rá Jinkire, hogy hamisított, vagy csalt. Minden oldal végére odaírta forrásnak a témával kapcsolatos internetes cikkeket, esetleg értekezéseket.

Nem is beszélve arról, hogy mennyire élvezte a szótárazgatást. Megnyugtatta. Szinte teljesen ki tudta ezzel zárni a külvilágot, és magába szippantotta a tudást.

- Ez a mondat grammatikailag helytelen - jött a háta mögül egy mély, ismeretlen hang. Jinki szívverése megállt a testét körbejáró félelemtől. Táskájából kiragadta a Key által adott feszületet, majd felpattant a székről, s az idegen ellen fordította azt, hátha legyengül, vagy eltűnik, vagy valami.