7. Fejezet

- Lee, hol volt eddig? Hívtam magát! - morgott dr. Ahn, amint meglátta az éppen berobbanó Jinkit. A fiatalabb mélyen meghajolt.

- Bocsánat! Akadt egy kis probléma, és nem találtam a telefonom - lihegte. Dr. Ahn csak a szemeit forgatta unottan, aztán végül csupán legyintett egyet. Nem akarta ezzel idegesíteni magát, hiszen most nagy beavatkozásra készült. Onew szó nélkül felkapta a műtős ruháját, és bemosakodott. Mély lélegzetvétellel állt neki a műtétnek. Mindent megtett, hogy dr. Ahn ne csalódjon benne. Igyekezett koncentrálni, s bár gondolatai gyakran Minho felé terelődtek, megpróbálta ezeket figyelmen kívül hagyni. A műtét sikeres volt, dr. Ahn megkönnyebbült sóhaja legalábbis ezt jelezte.

Jinki, mint a többiek, megtapsolta a csapatot, főleg a főorvost, aki ismét megmentett egy életet. A fiatal orvostanonc pedig különösen büszke volt a mesterére. Ő is olyan jó kardiológus akart lenni, mint dr. Ahn. Elméletben már megvolt a tudásának nagy része, de sosem érezte úgy, hogy valaha lenne neki olyan kézügyessége, amire szüksége van egy ilyen beavatkozás során.

- Lee! - dr. Ahn, amint végzett az átöltözéssel, azonnal a kedvenc tanítványa felé sietett - Minden rendben? Ma kissé szórakozottnak tűnt...

Jinki mélyen meghajolt.

- Elnézést kérek, uram.

Nem beszélt a problémájáról, vagy arról, hogy igazából csak egy vámpír járt folyamatosan a fejében.

- Nézze... látom, hogy valami gond van. Mi lenne, ha ma kivételesen hazaengedném? Ne szokja meg, de hátha jót tesz egy kis pihenő, elvégre ez volt az ön első műtétje - az időseb férfi halványan elmosolyodott.

Jinki a meglepettségtől szóhoz sem tudott jutni, csak ismét meghajolt. Fejében ezer meg ezer gondolat csatározott éppen egymással, de nem jöttek a szájára szavak. Motyogott valami kivehetetlen "köszönöm"-re hasonlító szót. Úgy maradt, amíg dr. Ahn el nem ment.

Ahogy hallotta a lépések hangját elhalkulni, kiegyenesedett, és elindult. Elhatározta, hogy kinyomozza, mivel etethetné a lesérült vámpírját, cserébe, amiért ilyen kedves volt vele az előző nap, sőt, még akkor sem akarta teljesen megölni, amikor miatta megsérült. Az első dolog, ami eszébe jutott, az a könyvtár volt. Biztos készült valamilyen feljegyzés arról, hogy mit ettek a sérült vámpírok, amikor embervért nem tudtak szívni. Megpróbálta Key gondolatmenete alapján levezetni, hogy vajon mit adhatna Minhónak enni. Értelemszerűen vér kell neki, hogy életben tudjon maradni, hogy valami lüktessen az ereiben.

Ahogy elindult lefelé a lépcsőn, beléütött a felismerés.

Minho nem volt halott.

Minho határozottan kimondta, hogy ő sosem halt meg, hanem ő vámpírnak született, és vámpírként élt. Ráadásul a fokhagyma, és a kereszt is nagyon a tipikus vámpírok ellen voltak csak hatásosak. Minho a kereszten röhögött egy jót, a fokhagymát pedig állítólag szerette.

Tehát biztos evett rendes ételt.

- Vigyek neki fokhagymát? - kérdezte magától félhangosan.

- Kinek?

Luna ismerősen idegesítő hangja megcsapta Jinki fülét. A fiú hátán végigfutott a hideg, és bár a lány felé fordult, imádkozott magában, hogy csak megőrült, és csupán a képzelete játszott vele. Esetleg kómában feküdt, és Minho meg Luna pusztán a képzelete szüleményei voltak.

Azonban sajnos nem. Luna nagyon is élő volt, ráadásul mellette állt.

- Nem neked - vetette oda. Sajnos Luna sosem fogta fel, hogy közeledése hiába való volt, valamint, hogy Onew nagyon nem mutatott érdeklődést felé. Mi több, már egyre inkább gorombán bánt vele. Most sem igazán akart vele beszélni, így inkább rákapcsolt a tempójára.

- Képzeld, elcseréltem az egyik lánnyal a munkanapot, így veled tudok lenni egész nap - a lány elmosolyodott. Jinki is. Érezte, hogy most egy kést fog beledöfni szegénybe.

- Én megyek haza. Dr. Ahn elengedett - jelentette ki, majd szó nélkül elviharzott. Nem akart Sunyoung közelében lenni, már a puszta gondolat is zavarta őt. Szíve szerint néha agyonverte volna, de nem lehetett. Nem akart gyilkos lenni, sőt, nem is bírta volna megtenni. Meg azért sajnálta volna a lányt, hiszen ő is ember volt, csak nem tudta, mi a határ, és túlságosan jófejnek akart tűnni. Hiába undokoskodott vele Jinki, ő ezt valahogy sosem akarta felfogni. Útja az ország legnagyobb könyvtárába vezetett. Úgy érezte, hogy ott találhat valamit, bármit, ami segít neki abban, hogy mivel etesse a sérült vámpírját. Ahogy belépett, és megcsapta őt a könyvek illata, halványan elmosolyodott.

- Jó napot? Elnézést, olyan regényt keresek, ami vámpírok megfigyeléséről szól - lépett oda a könyvtároshoz. A hölgy felpillantott.

- Parancsol? – kérdezte értetlenül. Jinki beleharapott az ajkába. Ez tényleg nagyon hülyén hangozhatott.

- Van olyan könyv, ami vámpírokról szól, és nem szépirodalmi? - egy kicsit megpróbálta átfogalmazni a kérdését, hátha így komolyabbnak tűnt ez az egész beszélgetés. Az országos könyvtár óriási volt, és mindenféle könyvet, amely már valaha megjelent Dél-Koreában, meg lehetett kaparintani. Jinki az egyetemi évei alatt sokat tengődött itt, bár eddig csak az orvosi szakaszra volt kíváncsi.

- Egy pillanat. - a hölgy azonnal abbahagyta a pasziánszozást a számítógépen, és nekiállt keresni - Van egy-kettő misztikus lényekről szóló dokumentumregény a hatszáztizenhármas sorban. A baloldalon lesz.

Jinki meghajolt.

- Köszönöm szépen - mosolyodott el. Azonnal nekilódult. Szüksége volt arra, hogy találjon valamit, ami segíthet neki, hiszen miatta sérült meg egy ártatlan vámpír... jó, nem ártatlan, mert már rengeteg embert megölt, de akkor is... Onew úgy érezte, muszáj tennie valamit a bűntudata csökkentése céljából. Ahogy megállt a hatszáztizenhármas sor mellett, azonnal keresgetni kezdett. Mindent végignézett egyesével, nehogy szem elől tévessze véletlenül a könyveket. Tekintete hamarosan megakadt az egyiken. Azonnal ki is vette, és fellapozta a tartalomjegyzéket. Volt benne szó vámpírról.

- Ez lesz az. - mosolyodott el. Lapozgatni kezdett, míg meg nem találta az aktuális cikket. Beleolvasott. Bár ez csak általános, európai vámpírokat írt le részletesen, úgy vélte, mindre igaz a fajelemzés alapja. Abból meg kiválik a fajta. A könyvben elsősorban az unalmas, száraz, mindenki által ismert jellemzéseket lehetett csupán fellelni. Jinki felsóhajtott, majd becsukta a könyvet - Köcsög Minhóra ezek közül egyik sem jellemző... miért írják le ugyanazt a vámpírokról, ha nem is igaz? - morogta.

- Mert az a könyv rossz - a háta mögül érkező női hang hallatán Jinki megugrott. Ki a franc az az elvetemült, aki mögé áll, és még beszél is hozzá? Gyorsan megpördült a tengelye körül, hogy megkeresse az ismeretlen hölgyet. A lány alacsonyabb volt nála, ám szép arca minden hibáját kompenzálta. Fekete kabátja alól kilógott a fekete szoknyája, lábait fekete harisnya, illetve egy fekete csizma borította. Szuper, egy gót, aki vámpírszakértőnek képzeli magát...

- Honnan veszed, hogy ez a könyv rossz? - kérdezte felvont szemöldökkel. Nem értette, hogy a lány miért szólt bele az ő dolgába. Na, meg azt se tudta, hogy ki volt ő pontosan.

- Mert az csak klisés dolgokat ír le. A Fantasy sorban keresd a "Vámpírok és én" című könyvet. Jean Josephson írta. Fantasyként adta el, de igazából egy kutatómunka eredménye. Mindig megkért egy embert, hogy lépjen kapcsolatba egy vámpírral, majd írja le a tapasztalatait, meg részletesen, hogy mi történt. A kísérlet során ezek az emberek meghaltak, Jean Josephson pedig összeszedte a papírokat, és eliszkolt velük. Persze, minden vámpír tudta, hogy miért mentek oda az alanyok, de tudták, hogy ez a könyv legfeljebb fantasyként fog befutni, és azért így se olyan híres - magyarázta a lány. Jinki végig bólogatott.

- Jó, akkor megnézem azt. Köszi - halványan elmosolyodott, és elindult a fantasy részleg felé. Nem telt sok időbe, míg megtalálta a könyvet, és azonnal belelapozott. Minden vámpírtípusnak volt egy saját fejezete, de tényleg olyan egyszerűen lett megfogalmazva, mintha csak egy mesekönyv lenne. Valószínűleg a vámpírok csak úgy egyeztek bele a regény kiadásába, hogy ők nem lesznek megnevezve, és, hogy semmi olyan konkrétumot nem írhat le az író, ami esetleg lebuktatná a vámpírok létezését. Bár még így sem tűnt logikusnak az egész. Biztos volt ebben valami buktató.

- Árnyvámpír - ahogy a lapozgatás után megtalálta a keresett típust, megkönnyebbült. Legjobb emlékezete szerint Minho árnyvámpír volt. Leült az egyik asztalhoz, és olvasgatni kezdett. A fejezet első két oldala bemutató volt. Nagy betűkkel írt, és meglehetősen hiányos.

"Név: Árnyvámpír

Élőhely: Távol-Kelet

Napfenytoleráns: nem

Számuk: elenyésző (egyik legritkább alfaj)

Szocializáció: nincs

Táplálkozás: mindent megeszik, és megiszik

Átváltozás: nincs. Születésüktől fogva ilyenek

Manipuláció: nem ismert

Irányított dolgok: nem ismert

Vadászat: igen

Képesség: teleportálás

Feszület: hatástalan

Fokhagyma: nem ismert

Szentelt víz: hatástalan

Napfény: igen

Elpusztítása: nem ismert

Egyéb: nem ismert" - ahogy Onew ezt végigolvasta, megfeszült. Minho ezek alapján a legtitokzatosabb vámpírfajta egyike volt.  Jobbnak látta becsukni a könyvet, és nem is gondolni arra, hogy az ő vámpírját tulajdonképpen nem lehetett megölni.

- Azt a rohadt... - motyogta maga elé. Egy sóhajtást követően visszatette a könyvet, majd kisétált a könyvtárból. Elindult a vámpír otthona felé. Muszáj volt találkoznia vele. Tudni akarta, hogy miért nem ölte őt meg, és, hogy miért viselkedett rendesen. Útközben beugrott egy gyorsétterembe, vett hamburgert, sült krumplit, diétás kólát, majd elment egy zöldségesbe venni répát, almát, narancsot és banánt. Sőt, egy hentesboltba is besietett csirkevérért, és csirkecombért. Miután mindennel végzett, magabiztosabban sétált be az elátkozott házba, ami egyébként nem volt elátkozott, sem kísértetjárta, csak lakott benne egy antiszociális vámpír, aki kifejezetten rendes volt. Most meg még sérült is. Mikor benyitott, megcsapta őt a hideg. Persze, nem volt fűtés, hiszen az egyetlen lakó valószínűleg meg se tudott mozdulni a fájdalomtól. A lovagpáncél még mindig darabokban hevert, felfelé haladván a lépcsőn pedig látszottak a vércseppek, amik Minho sebéből hullottak a földre. Ahogy Onew felért, hirtelen egy fekete madár repült felé. A fiú az utolsó pillanatban kapta el a fejét, mielőtt a szárnyas vadász karmaival esetleg megsebesíti őt. Azonban a madár továbbra is támadott, immáron hátulról.

- Minho! Jinki vagyok! Csinálj valamit a madaraddal! - kiáltotta a fiú, mire az eddigi ismeretlen szobából egy egész raj szállt ki. Nos, ezek alapján Minho tudta irányítani az állatokat, és rettentően haragudott.

Jinki tudta, hogy ezek a madarak nem tennének benne komolyabb kárt, így a szerzeményeit védve, s fejét lehajtva követte a vércseppeket az ajtóig. Ott aztán benyitott, maga mögött pedig becsukta, hogy a dögök abbahagyják az üldözését. Jobb oldalon egy másik ajtó díszelgett, valószínűleg egy benti fürdőszoba, mint ami az ő szobájában is volt, mikor előző nap itt aludt.

Ahogy továbbment, egy hatalmas hálószoba terült elé, felvértezve antik bútorokkal, egy nagyobb tévével, és egy számítógéppel. A jobb oldalon díszelgett a franciaágy, benne egy félig ülő vámpírral.

- A rohadt madaraid megtámadtak - morogta Jinki idegeskedés helyett. Minho rápillantott, és felvonta a szemöldökét.

- Komolyan? - kérdezte tettetett meglepettséggel.

- Igen.

- Gondoltam, finoman a tudatodra adom, hogy nem vagyok rád kíváncsi, és, hogy takarodj el innen - a vámpír elpillantott, hangtónusából pedig érezni lehetett a csalódottságot.

- Tényleg sajnálom, hogy lelöktelek a lépcsőn. Megijedtem. - sütötte le a szemeit Onew. Tett egy pár bizonytalan lépést a szkeptikusan felnevető vámpír felé. Igazából látszott, hogy Minho csupán hisztizett, de azért a fiú jobbnak látta nem kockáztatni az életét.

- Gondolhatod, én hogy megijedtem, mikor lelöktél - morogta a vámpír.

- Jó, de értsd meg az én nézőpontomat is. Te se örülnél annak, ha egy nálad sokkal erősebb valaki, akire a gyilkológép kifejezés illik a legjobban, kedves veled. Hoztam neked kaját - Onew letette a gyorséttermi menüt meg a zöldségesnél vásárolt holmikat Minho ágyára, a vámpír mellé. A hentesárut is kivette a táskájából, de azt nem tette le.

- Ha hiszed, ha nem, azt tettem. Ti, emberek, mindent elpusztítotok, ami az utatokba kerül. Önzésből. Mégis én vagyok a rossz, mert táplálkozás céljából néha eltűntetek egy embert. Ti hányat öltetek meg? És én vagyok a rossz... ez aztán logikus... - Minho dühösen forgatta a szemeit, majd belenyúlt a zacskóba a hamburgerért - kösz a kaját.

- Nincs mit. Olvastam egy könyvben, hogy az árnyak mindent megesznek - válaszolta Onew. Igyekezett figyelmen kívül hagyni mindent, amit a vámpír a fejéhez vágott. Sajnos igaza volt, de akkor is...

Minho abban a pillanatban letette a hamburgerét, hogy ezt meghallotta.

- Milyen könyvben? - kérdezte összeráncolt homlokkal. Ez kicsit megijesztette a fiút, de azért nyelt egyet.

- Ma elmentem a könyvtárba, és a fantasy könyvek között találtam egyet. Jean Josephson írta, az a címe, hogy "A vámpírok és én", és különféle vámpírokról készült tanulmány van belefűzve - hadarta el gyorsan az egészet egy szuszra.

A vámpír megnyugodott, ez tisztán látszott rajta.

- Ja, azt ismerem. A pasi egy évvel a könyv kiadatása után meghalt, a nyomtatást meg felfüggesztették. Gondolom, néhány fajtársamnak nem tetszett, hogy ez a kölyök pattogott.

Onew felvonta a szemöldökét.

- Neked ehhez van bármi közöd?

- Nincs. Nem csak én vagyok a világon vámpírként. Én sem fogom azt mondani, hogy közöd volt a második világháború kitöréséhez, te se mondj nekem ilyeneket. - forgatta a szemeit ingerülten Minho, majd a hamburgert a fiú kezébe nyomta - Edd meg. Ma még te sem ettél, és mindjárt összeesel.

Onew meglepődött Minho kedves gesztusán, de mosolyogva elfogadta. Ezalatt a vámpír kiemelt egy szép piros almát. Enni kezdett, csakúgy, mint a fiú.

Nem szóltak egymáshoz hosszú ideig. Onew a gondolataiba mélyedve tömte magába az egész napi ételét. Ezek szerint Minho megbocsájtott neki, vagy legalábbis megpróbálta elfelejteni a tényt, hogy az ember lelökte a lépcsőn.

- Amúgy miből gondoltad, hogy nem foglak megölni, ha visszajössz? - kérdezte váratlanul a vámpír. Jinki felé pillantott.

- Nem tudom. Eddig se bántottál, gondolom, most se fogsz. Főleg, hogy elég nehezen mozogsz. - válaszolta - Egyébként hogy vagy?

- Fáj mindenem az ütéstől, a lábam szerintem kificamodott, de minimum beleállt valami, csakúgy, mint az oldalamba. Nehezen kapok levegőt, mert amúgy rohadtul fáj, de ezeket leszámítva minden rendben.

- Tényleg ne haragudj - sóhajtott a fiú. Szegény Minho itt lábadozhatott miatta.

- Nem haragszom, csak legközelebb kérlek, ne próbálj meg apró darabokra törni, ha ez lehetséges. - a vámpír halványan elmosolyodott, miközben beleharapott az új szerzeményébe, egy mangóba - Ezt azért hoztad, mert a mangó meg a Minho hasonlítanak egymásra hangzásilag?

- Igen - Jinki halványan elmosolyodott. Örült annak, hogy Minho kedvesen bánt vele. Komolyan.

- Nagyon humoros - nevette el magát a vámpír. Elvégre neki nem volt társasága, Onew meg nem volt igazán ártalmas alkat. Valószínűleg ez késztette arra a vámpírt, hogy megbocsásson neki. Szüksége volt társaságra, még akkor is, ha az előbb megtámadta őt a madarakkal. Azt valószínűleg csak hisztiből tette.

- Hogy van a sebed? - Onew Minho hasára pillantott. A vámpír bekötötte magának a sérülését, bár nem a legügyesebb módon.

- Hát, fáj, de legalább nem vérzik.

- Gyere, átkötöm neked. - sóhajtott fel a fiú, majd kiemelt a táskájából egy köteg gézt. Minho nem ellenkezett. Félretette a mangóját, és az ágy szélére csúszott. Az emberben csak ekkor realizálódott, hogy Minho félmeztelenül feküdt végig az ágyában, noha rettenetesen hideg volt - Nem fázol?

- Nem. - válaszolta Minho - A hőmérsékletet ki tudom zárni, így nem fázom, és nincs melegem. Te viszont szerintem megfagysz. Ha gondolod, begyújtok neked.

- Maradj csak itt, és pihenj. Annyira nem fázom - rázta meg a fejét Onew, miközben leszedte a vámpírról a kötöző anyagot. Most Minho tulajdonképpen ki volt neki szolgáltatva, így nem félt attól, hogy a vámpír esetleg megtámadná. Most nem érné meg neki. A sebet meglocsolta betadinnal, nehogy elfertőződjön, majd nekiállt kötögetni. Ahogy hozzáért Minho bőréhez, átfutott rajta a hideg. A vámpír ugyanis selymes volt, puha, és tökéletes. Ha tehette volna, egész nap ezt simogatná. Nem is beszélve arról, hogy a vámpírnak tökéletesen kidolgozott kocka hasa sem volt elhanyagolható. Azonban igyekezett figyelmen kívül hagyni mindent, ami megzavarná őt a kötögetésben. Amikor végzett, elmosolyodott.

- Kész - húzta ki magát.

- Köszönöm szépen - Minho visszacsúszott az ágya közepére, miközben Jinki szemmel végigfutott rajta.

- Bokád?

- Kiment. Majd idővel helyreáll. Reményeim szerint nemsokára, ugyanis jövő hét elejére be kell ütemeznem egy vadászatot - válaszolta a vámpír. Onew kicsit megrezzent, de igyekezett nem szólni semmit. Talán jobbnak látta, ha nem szól bele Minho dolgába, bár nem feltétlenül értett vele egyet. Továbbra is szörnyűnek találta, hogy a vámpír emberre vadászott.

- Mit csinálsz egyébként a lábadozásod alatt? - megpróbált témát terelni, hátha az jobban sikerül.

- Tévét nézek, meg olvasok - válaszolta Minho.

- Tudod, mi az a tévé?

- Persze... vámpír vagyok, nem ősember. Számítógépem is van. A szomszédtól kapom az áramot, mivel ez a ház amúgy lakhatatlan lenne, és ide nem kötnék be. Így elvezettem idáig, és néhanapján beszállok a fizetésbe, hogy ne tűnjön nekik olyan soknak a számla.

- Várj, ők tudnak rólad?

- Nem. Ők is csak annyit tudnak, hogy ez egy elátkozott ház, de néha elejtek náluk este egy kis pénzt, ők azt felszedik, és boldogok.

- És pénzed honnan van?

- Áldozatok. A tévét is az egyiktől szereztem - vonta meg a vállát a vámpír. Onew egy darabig csak pislogott, amíg megpróbálta feldolgozni a kapott információt.

- És hogy zajlik egy vadászat? - érdeklődött. Minho felvonta a szemöldökét, miközben beleharapott a mangójába.

- Nem hiszem, hogy tudni akarod. Megijedsz, és soha többet nem jössz vissza. Vagy megint lelöksz a lépcsőn - válaszolta. Onew felsóhajtott, ebben volt valami, de komolyan érdekelte, hogy ez hogyan is zajlik.

- Megígérem, hogy semmi ilyet nem teszek - a szívére tette a kezét, hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Tényleg érdekelte, hogy ez hogyan zajlik, és nem akarta emiatt elhagyni a vámpírt, hiszen Minho tényleg nem volt olyasvalaki, aki kedvtelésből ölt volna.

- Kiszemelek valakit, aki egyedül van éjjel az utcán. Aztán belelátok a gondolataiba. Értelemszerűen mondjuk olyat nem ölök meg, aki egyedül neveli a gyerekét. Általában öngyilkosjelölteket keresek, de persze családok fejei is estek már áldozatomul. Szóval, miután megfelelőnek találtam, manipulálom a gondolatait, és egy sikátor felé irányítom. Miután csapdába kerítettem, egyszerűen megtámadom. Néha, ha olyanom van, akkor kitisztítom a gondolatait, hadd sikoltozzon, meg szenvedjen. Aztán kiszívom a vérét, ettől meghal, és gyerekjátékká válik az egész.

Ahogy Onew ezt hallgatta, beleborzongott. Ijesztően hangzott. Nagyon.

- Hogy van neked ehhez amúgy szíved?

A vámpír felvonta a szemöldökét.

- Ahonnan az a marhahús van, ennél rosszabb. A teheneket leelletik, a kisborjakat meg apró ketrecekbe zárják. A hímeket leölik, abból lesz a hús. A nőstényeket meg elletik és fejik tovább. Bár az is lehet, hogy a borjak hamarabb elpusztulnak, hiszen ki vannak téve az időjárási viszontagságoknak, mozogni pedig nem bírnak. Mégis megeszed. Csak azért, mert nem te csinálod személyesen, attól még ez nagyobb kínzás, mint az, amit én csinálok. Az én táplálékom legfeljebb egy órát szenved. Ezek az állatok viszont hetekig, hónapokig. És mégis én vagyok a szörnyeteg, mert embert ölök. Pedig belőletek betegesen sok van.

Jinki felsóhajtott. A vámpírnak igaza volt. Az emberek se voltak sokkal jobbak, mégis, egy ember halálát felspirázták, míg az állatokat megkínozták, hogy nekik legyen mit enni.

- Megint igazad van.

- Nem azért mondtam. Csak ne állíts be gonosznak, kérlek. Mert nem vagyok az. A túlélésért teszem, nem kedvtelésből.

Jinki bólintott, és igyekezett témát váltani. Kiderült, hogy Minho rettenetesen művelt volt, és szinte minden tudományhoz hozzá tudott fűzni valamit. Az orvosi szakmáról is volt fogalma, noha nem sok, de Onew készségesen egészítette ki a hiányosságokat. Estig elbeszélgettek. Minho vicces dolgokat is mesélt, meg érdekeseket is. Bár a vámpírokról hallgatott, az emberi dolgokkal kapcsolatban nagyon képben volt. Mindig tudott az aktuális hírekről, és nagyon sok érdekességet megosztott a fiúval. Értelemszerűen azért tudhatott ennyi mindent, mert a könyvtára tele volt ősi forrásokkal, amiket ő tudott értelmezni, míg az emberek elől jobbnak látta elzárni. Sajnos a történelemben voltak olyan tények, amelyeket inkább mindenki elhallgatott. Minho ezeket megosztotta új barátjával, de a lelkére kötötte, hogy ha ő ezt valaha visszahallja bárhonnan, vagy megtudja, hogy a fiú ezt továbbadta, akkor annak nem lesz jó vége.

Onew tiszteletben tartotta a vámpírja kérését, és a hallottak alapján egyébként teljesen meg is értette.

Mielőtt hazament, ismét átkötötte Minho sebét, megvárta, míg az megette a marhahúst, és megitta hozzá a vért, majd összepakolt. Ahogy elhagyta a házat, kellemes érzés fogta el. Minho ugyanis totál rendesen viselkedett vele, és tényleg megnyílt. Egyáltalán nem tűnt ártalmasnak, vagy gonosznak.

- Szia, Jinki! - köszöntötte Jimin már pizsamában - Hogy ment a műtét?

A fiú elmosolyodott.

- Jól - válaszolta. Valahogy ez kiment a fejéből, és minden gondolata Minho körül forgott.

- Hogyhogy csak most értél haza? - hallatszott a kérdés. Onewba ez úgy nyilallt, mintha belelőttek volna. Megdermedt, és megpróbált valamit kinyögni, de csak hebegett-habogott.

- Csak... dolgom... volt - ennyit tudott kinyögni. Meg sem várta Jimin következő kérdését, csak besietett a szobájába, leült az ágyára, és gondolkozott. Minho biztos manipulálta őt is valamilyen módon...

6. Fejezet

Minho nagyjából tíz perc után bukkant fel. Nagy szemei vörösen csillogtak, de amint a gyertyafénnyel teli szobába lépett, barnává váltak. Arcán megjelent egy kedves mosoly, ahogy Jinkire nézett.

A fiú csendben meghúzta magát a széken, és bátortalanul visszamosolygott. Nem tudta mire vélni Minho kedvességét. Fogalma sem volt, hogy mit tervezett a vámpír... persze, az is lehet, hogy csak jó napja volt, vagy ez a felszínes hazugság igazság volt.

- Tessék - Minho mosolyogva tette le a salátát az asztalra. Bár a szemein látszott, hogy már annak a gondolatától is rosszul volt, hogy ételt vitt a könyvtárba, igyekezett tartani magát, és nem panaszkodni, vagy morogni - Ne haragudj, de szerintem, ha húst raktam volna az ételedbe, kapásból elutasítottad volna. Így maradtam a görög salátánál. Ez igazi feta sajt benne.

Jinki összeráncolta a homlokát, de végül megkóstolta. Igazából nem volt rossz. Az olívabogyót azt félrelökdöste, de azon kívül mindent megevett. Nem volt baja a görög ételekkel, egyszer evett egy helyi görög bisztróban, és kifejezetten ízlett neki. Minho salátája sem volt rossz.

- Finom - mosolyodott el halványan. Igaz, ha nem ízlett volna neki, akkor is ezt mondta volna. Nem merne mást mondani, mert az akár az életébe is kerülhet.

- Ennek örülök - mosolyodott el a vámpír. Onew visszamosolygott, és lassan megette a salátát. Tudta, hogy ebből nem csinálhatott rendszert, mivel Minho arckifejezésén végig látszott, hogy nem itt kellene enni. Ennek ellenére nem szólt egy árva szót sem. Biztos nem akart Jinkire ijeszteni azzal, hogy termet kell váltani.

- Köszönöm szépen - Onew meghajolt a vacsorája befejeztével.

- Váljék egészségedre. - mosolygott Minho, majd elvette a tányért - Még kérsz?

- Nem, köszönöm. - finoman megrázta a fejét. Bizonytalanul felállt - Szívesen elmosom.

Minho egy darabig csendben figyelte őt. Nagy, barna szemei ide-oda jártak a fiú és a tányér között, míg végül Jinki kezébe nyomta a koszos edényt.

- Csak tedd be a mosogatóba. Nehogy elmosd. A víz jól vezeti az áramot. Ha belénk csap a villám, és te vízzel szórakozol, akkor elég fájdalmas halálod lesz. - mondta - Addig megágyazok neked, és keresek pizsamát. Nagyon fáznál, ha csak egy pólót adnék?

Jinki csendben hallgatta a vámpírt. Ahogy lassanként realizálódott benne minden, amit ez a démoni lény mondott, úgy feszült meg.

- Biztos nem alszom itt - rázta meg a fejét, de Minho elmosolyodott.

- Sok választásod nincs. Ne legyél már ilyen nyuszi. Eddig sem bántottalak, ezután sem foglak - ismételte önmagát.

- Bocs, de nekem ez túl hihetetlen... - Jinki megállt az ajtóban, hogy maga elé engedje a vámpírt. Minho elmosolyodott. Fejével való néma biccentést követően elindult kifelé, de aztán megtorpant. Szó nélkül felkapta az egyik gyertyát, amit aztán az ember kezébe adott. Szerencsére a fém gyertyatartó védte Jinki kezét az esetleges forró viasztól. A fiú nem szólt egy szót sem. Némán indult meg a mosogató felé. Tudta, hogy Minho látott a sötétben, és ez még az eddiginél is ijesztőbbé tette a helyzetet. Remegő lábakkal igyekezett a konyhába. Egész testében reszketett, ahogy belegondolt abba, hogy a vámpír megjelenik, és megöli őt. Hiszen megtehetné. Mégis ki ő, Lee Jinki? Miért kell neki életben maradnia? Miért nem bántja őt Minho? Miért ilyen kedves vele?

Minden egyes zajra felkapta a fejét. Mindene azt diktálta, hogy most meg fog halni. Minho ugyanis nem tett logikus lépéseket. Túl gyanús volt az, hogy ennyire vigyázott rá, s ennyire kedves volt vele. Hiába próbálta elhessegetni a gondolatait, nem értette ezt az egészet. Gondolataiba mélyedve pakolt be a mosogatóba. Nagyon nem stimmelt neki ez az egész. Azonban ahogy megfordult, egy emberi alak rajzolódott ki előtte. Szinte a semmiből. Jinki szíve hirtelen megállt, s ő a rémülettől hátrébb ugrott, miközben sikítás hagyta el a száját. Vagy inkább ijedt ordítás.

- Még mindig azon agyalsz, hogy miért nem bántalak? - kérdezte Minho mosolyogva. Számára ez kifejezetten komikus lehetett, bár Jinki nem találta annak egy cseppet sem.

- Igen... - válaszolta őszintén. Minho unottan forgatta a szemeit. Nem reagált semmit erre a kijelentésre.

- Szerintem menj aludni. Jobban járunk mindketten. Te pihensz, és én nem fogom huszadjára is elmondani, hogy azért nem bántalak, mert nincs rá okom. Éhes nem vagyok, szomjas se, és örülök annak, hogy végre van társaságom. Úgy gondoltam, hogy a segítségeddel felfrissíthetem az ősi nyelvkészletem, de mivel folyamatosan magyarázkodnom kell, ez a tervem meghiúsult - ahogy ezt végigmondta, félreállt az útból. Látszott már rajta, hogy kezdte unni ezt a sorozatos mentegetőzést. Túlságosan is, így Jinki nem mert ellenkezni. Bólintott, és elindult felfelé. Lábai remegtek. Még sosem járt az emeleten, így nem tudta, mi vár rá. Minden egyes apró lépcsőfokon megállt egy kicsit, hogy gondolkozzon. Gondolkoznia kellett. Ez így ugyanis nagyon nem volt jó. Túlságosan félt. Háta mögött ráadásul hallotta Minho légzését. A vámpír szabályosan vette a levegőt, és nagyjából úgy mozgott, mint Jinki. Teljesen felvette az ő elinduló-hezitáló lépéseit. Talán éppen ezért Onew nekilódult, és a lépcső tetejéig meg sem állt. Csak akkor torpant meg, amikor Minho ismét mellé került. Miután a lény elindult, szó nélkül ment utána, egészen a kellemes kis szobáig. A gyertyafénytől nem lehetett sokat látni, de a körvonalak tökéletesen kirajzolódtak. Aztán villámlott.

Jinki nyelt egy nagyot, de nem szólt semmit. Félt. Nagyon.

- Nos, megfelel? - Minho mély hangja rázta őt vissza a valóságba. Félve bólintott.

- Igen - válaszolta. Nem mintha sokat látott volna a szobából a sötétség miatt - Köszönöm szépen.

Minho halványan elmosolyodott, mikor Jinki ezt a gesztust tette. Talán ő maga sem értette, hogy miért volt ennyire óvatlan, és miért kedveskedett az emberrel. Talán tisztelte őt, vagy talán megbíztott benne.

- Itt a fürdőszoba, amihez itt a villany. - mutatta. Jinki bólintott, ahogy körbenézett, megérzett valamit a kezei között. Valami textilt - Ez egy rám is kicsit bővebb pulóver. Nem fogsz megfagyni, bár igyekszem befűteni. Adtam egy tréning nadrágot is neked, csak arra kérlek, hogy alsónadrággal együtt használd.

Onew biccentett.

- Rendben, és köszönöm, hogy maradhattam - ismét meghajolt egy kicsit, de hamar fel is egyenesedett. Minho elmosolyodott.

- Ugyan, semmiség. Akkor holnap találkozunk, jó éjt - ahogy ezt végigmondta, elindult az ajtó felé.

- Jó éjt neked is.

Minho hirtelen megállt.

- Egyébként, ne haragudj, amiért letegeztelek. Nagyon hirtelen jött - ő is meghajolt, ezzel meglepte Jinkit. Természetesen a fiúnak egy rossz szava nem lehetett. Fogalma sem volt, hogy Minho hány száz éves lehetett már, így ő végig saját magát számolta fiatalabbnak. Emiatt nem is haragudott a vámpírra.

- Semmi gond - mondta. Minho biccentett, majd kisétált, magára hagyva a vendégét.

Jinki felsóhajtott. Mindene remegett továbbra is, mintha valami kocsonya lett volna. Az ágyhoz sétált, hogy átöltözzön. Ez egy kifejezetten különleges nap volt. Először is, a műtét, másodszor az, hogy itt kellett aludnia az elátkozott házban, harmadszor pedig az, hogy egy vámpír ólálkodott körülötte, aki valamiért nagyon kedves volt vele. Ha ezt elmesélné Kibumnak, az ifjú pszichológus biztos megérdeklődné, hogy Jinki milyen tudatmódosítókat szedett. Pedig semmilyet.

Ahogy befeküdt a frissen megágyazott ágyba, és magára húzta a takarót, elgondolkozott. Ez túl lehetetlen volt, hiszen vámpírok elvileg nem léteztek. Nem létezhettek, és erre mégis találkozott eggyel, akinek elmondása alapján több fajtársa is volt. Csodálatos. Nem tudta mire vélni Minho kedvességét. Biztos volt abban, hogy a vámpír tervezett valamit, és ez neki nem tetszett. Egyszerűen csak nem tudta, hogy mire számítson. Túlságosan össze volt zavarodva. Valami volt itt. Elaludni nem tudott, így csak felkapta a telefonját, és gyorsan írt Jiminnek, hogy nem megy haza, mert veszélyes, de megoldotta, nem kell aggódni érte. Ismerte a lakótársát, tudta, hogy Jimin és Kibum eljöttek volna érte, de nem akarta sem felfedni a titkát, miszerint az elátkozott házba járt, sem felfedni Minho kilétét, sem veszélybe sodorni a barátai életét. Ezek után kinyomta a készülékét. Töltő nem volt nála, szóval holnap a megmaradt akkumlátor százalékkal kellett valahogy túlélnie. Elfordult az ablaktól, és megpróbált aludni a kényelmes ágyban. Tényleg kényelmes volt. Meglepően jól esett belefeküdnie, főleg az otthoni rugóhibás vacak után.

Azonban aludni nem tudott. A félelme nem hagyta őt elaludni. Csak forgolódott, hátha valamilyen pozícióban sikerrel jár. Ebben reménykedett. Azonban ez nem sikerült. Ahogy hallgatta az eső zuhogását, melyekhez néha mennydörgés, és villámlás is társult, rájött arra, hogy ez az elalvás most nehezebb lesz, mint hitte volna. Hiába húnyta be a szemeit, nem ment. Félt. Rettegett attól, hogy Minho bejön az éjszaka, és megöli, vagy kiszívja a vérét, vagy tesz vele valamit. Hiszen minden oka meg lett volna rá. Ez a kedvesség amúgy is túl gyanús volt neki.

Hallotta a lépteit. Minho, a vámpír a közelben sétálgatott. Biztos arra várva, hogy ő elaludjon. Mi másért lett volna itt dolga?

Jinki nyelt egy nagyot, majd a fejére húzta a takarót. Mindig így csinált, főleg, amikor félt. Bár a takaró nem használt semmit védelem gyanánt, valahogy Jinki nagyobb biztonságban érezte magát.

Egy idő után enyhült a vihar. Ezt is hallotta, csakúgy, mint azt, hogy Minho már nem mászkált. Ez valahol megnyugtatta, bár nem teljesen. A szíve továbbra is zakatolt, hogy vajon hol lehetett a vámpír, és sehogyan sem érezte úgy, hogy az eltűnése jót jelentett volna. Egyébként Minho kifejezetten jól nézett ki. Az arca szép volt, és a teste is edzettnek tűnt. Egy különlegesen szép fiú volt ő. Csak vámpír kiadásban. Márpedig hiába akarta előadni a jó kisfiú szerepét, Minho vámpír volt, a vámpírok pedig nem a kedvességükről voltak híresek, sőt... Minho pedig nem lehetett kivétel, hiába próbálta meg ezt beadni neki...

*

Valami cirógatta az arcát. Talán a lágy szellő volt az, ami a nyitott ablakon át áramlott be a hideggel együtt.

Jinki jobban összehúzta magát. Nem akart felkelni. Túl jól aludt. Túl kényelmes volt az ágy. Semmi kedve nem volt felkelni, és utazni egy csomót, hogy bemenjen gyakornokoskodni a kórházba, majd haza is vergődjön.

A kórház!

Jinki szemei kipattantak, ahogy hirtelen eszébe jutottak Dr. Ahn Chilhyun szavai.

- Nekem ma műtenem kell! - kiáltott fel, majd valahogy kikászálódott az ágyból. Gyorsan ledobta magáról a bő, fekete pulóvert, és a szürke nadrágot. Jobb híján a tegnapi ruháját kellett magára rántania. Minden pizsamaként használt holmija a földön kötött ki. Nem érdekelte. Rohant az ajtóhoz, de ott megtorpant. Minho biztos kinn ólálkodott még. Ez annyit tett ki, hogy a vámpír bármikor rátámadhat, és megeheti őt reggelire.

Nem.

Ezt ő be nem fogja vállalni.

Ilyen kockázatot nem vállal.

Egyet hátralépett. Nem akarta az életét egy lapra tenni. Lehet, hogy a vámpírnak az előző nap jó kedve volt, és ezért nem bántotta. Most viszont fogja. Igen, ebben nagyon biztos volt. Most lesz az, hogy Minho megöli, széttépi, és elfogyasztja őt. Igen, biztosan meg fogja ezt tenni. Nem mert lemenni. Csak állt, és várt. Fülelt, hátha meghall valamit.

Nem mehetett az ajtón keresztül. Ha lesiet a lépcsőn, akkor Minho simán elkaphatja őt.

Körbenézett, egy másik opciót keresve, bár hirtelenjében semmi nem jutott az eszébe. Az ablakhoz sétált, hogy becsukja azt. Igazából ki is mászhatna, és a tetőn közlekedve egy idő után biztos lejutna valahogy.

Ahogy ez a gondolat átfutott a fején, elmosolyodott. Kifejezetten okosnak érezte magát, így neki is rugaszkodott. Csupán egy probléma merült fel; a tető meg az ablaka között még egy emelet volt megépítve. Jinki felsóhajtott. Nem maradt neki más, mint a folyosó. Becsukta az ablakot. Bizonytalan léptekkel sétált az ajtajához, amit aztán félve, lassan nyitott ki. Körbenézett, de a vámpírnak semmi nyoma nem volt.

Tett pár lépést, miközben becsukta maga után az ajtót. Aztán elindult. Igyekezett minél halkabbra venni a lépteit, nehogy felkeltse az alvó szörnyeteget. Tudta jól, hogy Minho mem csupán vért szívott. Az túl kevés lenne neki. Minden erejével arra koncentrált, hogy merre lépjen, hogyan, és milyen szögben. Minden ettől függött. Így talán nem fogja felébreszteni őt. Lassanként eljutott a lépcsőig. Innen már csak be kellett szaladnia a táskájáért, és már rohanhatott is haza. Legalábbis ezt hitte. Ahogy egy lépcsőfokot megtett, észrevette, hogy valami körvonalazódott előtte. A valamiből hamarosan emberforma lett, ami átalakult a már jól ismert vámpírrá.

- Mész valahova? - kérdezte. Szemeiben ismét megcsillant valami játékosság. Ahogy ajkait szétnyitotta, megvillantak a szemfogai. A hatalmas agyarok, melyektől Onew megrettent. Testét ismét végigjárta a félelem. Ahogy Minho feltette a kérdést, ő tudta, hogy itt baj volt. Nem menekülhetett innen, ez a hely lett az otthona, s akkor nem fog tudni beszélgetni senkivel, akinek elmondhatná, hogy találkozott egy vámpírral.

Ösztönei fellángoltak. Menekülnie kellett valahogy. Csak ki kell jutnia a házból, és soha sem térni vissza. Azonban útját állta a vérszomjas ragadozó.

- Ne bánts! - kiáltotta Jinki. A rémülettől nem is tudta felfogni, hogy mit tett; meglökte a lépcső tetején álló lényt, hogy az eltűnjön a közeléből.

S úgy is lett. Minho eltűnt.

Jinki feje akkor tisztult ki, mikor valami csörömpölést hallott a földszintről. Riadtan nézett körbe, hogy ezt vajon mi okozhatta. Ahogy tekintete a hang irányába szegeződött, észrevett valamit. A lovag páncélja, mely eddig diadalittasan állt a lépcső alján, most darabokban volt.

A fiú lassan elindult arrafelé, de hirtelen megmozdult a kupac, és kiemelkedett egy Minho.

- Basszus! - suttogta Jinki maga elé. A vámpír nehézkesen feltápászkodott. Bal lábára azonban nem volt hajlandó ráállni - Jól vagy?

Minho nem válaszolt. Szemei haragot sugároztak, látszott rajta, hogy szíve szerint felrobbanna, és apró darabokra tépné Jinkit. Azonban nem tett semmi ilyet. A jobb oldalán a felsőjét vörös folt díszítette, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. Ott biztos felhasította őt valami.

- Menj el - miután vett egy nagy levegőt, csak ennyit bírt kimondani. Fájdalmai voltak, és ellenük küzdött.

- De segítségre van szükséged! Beviszlek a kórházba - Jinki lesietett. Nagyon megijedt, hogy így megsebesítette a vámpírt, és valahogy ezt jóvá akarta tenni. Azonban Minho, a fájdalmai ellenére, egyet hátralépett. Szemeibe könnyek szöktek, ahogy rálépett a bal lábára.

- Nem mehetek kórházba. Nem vagyok ember. - mondta monoton hangon - Menj el. Fogd a holmijaidat, a könyvet, és menj el. Ne gyere vissza soha többet.

Jinki szíve szinte fájt, ahogy ezek a szavak elhagyták Minho száját. Őszintén sajnálta, hogy ez történt, még akkor is, ha igazából nem nagyon kedvelte a vámpírt. Orvosi kötelességének érezte, hogy segítsen.

- Akkor legalább hadd segítselek fel a szobádba, és leápolom én a sebed - ajánlotta fel, de Minho szemei szinte villámokat kezdtek szórni.

- Azt mondtam, hogy menj innen! - az utolsó két szót kihangsúlyozta. Szivárványhártyája vérvörössé vált, szemfogai pedig kivillantak, ahogy rásziszegett a fiúra.

Jinki megremegett. Minho most tényleg nagyon dühös lehetett. Most talán meg fogja őt enni. Sőt, biztos megöli őt...

A fiú csendben, reszkető lábakkal a könyvtárba ment. Felvette a kabátját, a táskájába beletette a könyvet, amit végül a hátára kapott.

- Ne haragudj - sietve hagyta el az elátkozott házat. Félt, hogy Minho utána rohan, vagy megtépi őt. Tudta, hogy a bocsánatkérés itt mit sem ért. Minho számára orvost kellett volna hívni, de félt. Kinézte a vámpírból, hogy kárt tenne a kiérkező mentőkben, vagy akár benne, így nem mert mit tenni. Csak haladt lassan hazafele.

Továbbra sem tudta hova tenni Minho kedvességét. Pedig a vámpír vacsorát is készített neki, tanult is vele, el is szállásolta, amíg vihar volt. Sőt, vissza is rángatta a házba, nehogy kárt tegyen magában. Ez túl kedves dolog volt tőle. Erre mit kapott? Azt, hogy ő, Lee Jinki lelökte őt a lépcsőn, átszúratta a hasát egy fém karddal, és még valószínűleg ki is ficamítatta a bokáját hálája jeléül. Mindennek ellenére Minho továbbra is igyekezett kedves lenni vele. Fogalma sem volt, hogy mi járhatott a vámpír fejében, de kezdte magát rosszul érezni. Legfőképp a baleset miatt. Pedig Minho igazán megkapaszkodhatott volna. Vagy denevérré válik, vagy teleportál. De nem. Egyiket sem tette. Csak gurult lefelé, és vállalta az esést.

Mire Jinki hazaért, már a sírás határára jutott. Folyamatosan az kattogott a fejében, hogy talán megölte a vámpírt, aki egy ujjal sem nyúlt hozzá. Pedig bánthatta volna. Pár másodperc alatt simán végezne vele, ehelyett ott volt, és segített neki. Sőt, még haragjában sem ártott neki. Pedig nem akarta megölni. Nem akart gyilkos lenni.

- Szia! - Kibum hangjára felkapta a fejét.

- Szia - motyogta.

- Végre... már négyszer köszöntem. - forgatta a szemeit a fiatalabb, majd kezét Jinki vállára tette - Minden rendben?

- Persze... - motyogta maga elé a fiú. Lehámozta magáról a fiatalabbat, és a szobájába indult. Nem volt kíváncsi most senki társaságára. Aztán megtorpant. Ha Minho lesérült, nem fog tudni vadászni, vagyis éhezni fog. Miatta. Szinte azonnal vett egy kilencven fokos fordulatot - Mit eszik egy vámpír?

Kibum felvonta a szemöldökét.

- Parancsolsz? - értetlenkedett. Nem tudta ezt sehogyan sem a beszélgetésükhöz kapcsolni - Jinki, mit szívtál?

- Semmit - tiltakozott a fiú. Tudta, hogy felesleges lett volna bármilyen mesét is kitalálnia, mivel Kibum simán rájött az ilyenekre. Nem hiába tanulsz pszichológiát eddig. Most legalább Kibum el is hitte, amit ő mondott.

- Biztos... - biccentett - amúgy vérszívók.

- Na jó, de mi történik, ha mondjuk fokhagymával legyengítek egy vámpírt, és nem tud vért szívni? - faggatózott Jinki. Kibum egy darabig elgondolkozott.

- Szerintem éhen hal. De mivel képesek befolyásolni mások gondolatait, ezért szerintem, ha van a közelükben ember, akkor azokat megbabonázza, és így ők önként felajánlják magukat. Vagy esetleg hibernálja magát. Ja, várj, nem is halhat éhen, mert már halott... akkor elporlik, mert nincs, ami éltethetné... - Key nagyon beleélte magát az elmélete ecsetelésébe, de sajnos itt elakadt. Cicaszemeivel az idősebbre nézett - nagyjából ennyi.

Jinki biccentett, és igyekezett mindent elraktározni az agyában.

- Rendben, köszi - mosolyodott el halványan. Key viszonozta a gesztust.

- Nincs mit. Ez hogy jött?

- Nem tudom, csak az eszembe jutott. Biztos láttam valamit, ami a vámpírokhoz kapcsolódik, és most jutott el hozzám - Jinki igyekezett nem füllenteni, és meglepően jól is sikerült ez neki. Legalábbis nagyon úgy festett, hogy Kibum ezt elhitte.

- Logikus. Megesik az ilyen, hogy tudat alatt keringenek bennünk ilyesmi gondolatok - mosolygott. Jinki is magára erőltetett egy vigyort, majd beiszkolt a szobájába. Egyedül akart lenni, főleg, hogy a válaszát már megkapta. Olyan mértékben túl sok információt kapott, hogy bebújt a takarója alá, és csendben bámult maga elé. Az sem érdekelte, hogy a telefonja folyamatosan rezgett mellette. Nem akart műteni, egyszerűen nem érezte magát erre készen. Minho járt a fejében. Még mindig. Hiába akarta őt elfelejteni, nem ment. Tudta, hogy valamilyen úton-módon segítenie kell a vámpírnak, ha már egyszer miatta sérült meg szerencsétlen.

Mikor kopogtak, jobban a fejére húzta a takarót. Nem akart a külvilággal érintkezni.

- Jinki? - Jimin végül benyitott - Keres dr. Ahn. Azt mondja, hogy két óra múlva kezdődik a műtét.

Jinki nem mozdult. Nem akart ott lenni, nem akart semmit se, csak egyedül lenni a gondolataival.

- Key felajánlotta, hogy bevisz. Haver, minden rendben? - a fiatalabb csendben leült az agy szélére, kezét a takaróra tette - Tudod, miattad vagyok itt. Dr. Ahn hívott, hogy elérhetetlen vagy, pedig már benn kellene lenned. Taemin eldobott ide. Történt valami az éjjel?

Jinki hallgatott. Kezdte irritálni, hogy Jimin ennyire bele akart szólni az életébe.

- Nem történt semmi. Csak nem akarok műteni - mormogta. Mellette Jimin csak felsóhajtott.

- Nézd, normális, hogy izgulsz, - megveregette Jinki vállát - de akkor is menned kell, mert erre esküdtél fel. Ha gondolod, végig ott leszek, amíg ki nem jössz a műtőből.

Ahogy Jimin ezt felajánlotta, az idősebbik kinézett a takaró alól. Úgy érezte, beszélnie kellett a barátjával.

- Volt már olyan, hogy egy olyasvalakinek ártottál, aki jól bánt veled, de nem mertél benne megbízni? - kérdezte. Jimin felvonta a szemöldökét.

- Nem. - rázta meg a fejét - De biztos megpróbálnám kiengesztelni valahogy. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Ez viszont ne akadályozzon meg abban, hogy elérd a céljaid.

Jinki bólintott, és kimászott az ágyból. Magára rántott valami tiszta ruhát, majd kiment. Jiminnek igaza volt. Ahelyett, hogy magába roskadt volna Minho miatt, inkább megoldást kellett találnia. Márpedig a könyvtárban biztos volt valami leírás a vámpírokról. De előbb meg kellett műtenie egy beteget.

- Kész vagy? Mehetünk? - állt meg Kibum előtte. Jinki bólintott. Nagyon hálás volt a barátjának a felajánlásért, főleg, hogy a pszichológiai tanszék teljesen máshol volt helyileg, mint a kórház, ahol Jinki a gyakorlatát végezte. És mégis elvitte őt.

- Persze, menjünk - biccentett. Csendben elindultak. Jinki már ismerte a szabályt, így szinte azonnal kényelembe helyezte magát a kocsiban lévő nejlonon.

- Amúgy hol voltál? - pillantott rá Kibum az első útkereszteződésnél.

- Hotelban - válaszolta szűkszavúan - Szerencsére pont a közelben volt egy, mikor leszakadt az ég, úgyhogy megszálltam ott.

A fiatalabb bólintott.

- Jimin írta, hogy ne várjalak haza, mert valahol meghúztad magad, de akkor már mindent értek. Mondjuk, írhattál volna, és akkor érted megyek - válaszolta a fiú. Amint zöld lett a lámpa, azonnal elindult. Jinki elmosolyodott magában.

- Mindegy, megoldottam, köszi - mondta neki. Nem mellesleg nem is nagyon szeretett Key mellett ülni a kocsiban. Bár a fiatal fiú nagyon jól vezetett, Szöulban sosem tudott kiigazodni semmin, tekintve, hogy vidéki volt. Most is bekapcsolta a GPS-t, nehogy eltévedjen. Amikor pedig nem tudta, hogy merre kell menni, vagy későn kapcsolt, akkor nem figyelt az útra sem, mert felidegesítette magát. Szerencsére Jonghyun mindig kimentette őt, de azért mellette ülni mindig egy élvezet volt.

- Néni! - ordította hirtelen Jinki rémülten, mikor a zebrán áthaladt egy öregasszony, Kibum pedig elfelejtett lassítani.

- Ne haragudj, a GPS-t néztem - mentegetőzött a fiatalabb, ahogy lelassított, és átengedte maga előtt a hölgyet.

Jinki csak felsóhajtott. Már nem mondott inkább semmit, mert előre tudta, hogy abból sértődés lesz.

- Semmi gond - legyintett egyet, és várta, hogy végre megérkezzenek a kórházhoz.

- Amúgy neked nem kell kocsi? - kérdezte hirtelen Kibum.

- Nem. Drága mulatság. A tömegközlekedés olcsóbb. Te is sokat költöttél már a tiedre.

- Na jó, de ez egy ritka jó kocsi. Legalábbis nekem - Key megveregette a kormánykereket. Persze, csak finoman, szeretetből. Jinki ezen elmosolyodott.

Lassan megérkeztek a kórházhoz. Az idősebbik megköszönte a fuvart, majd kipattant a kocsiból, és rohant be az épületbe, műteni, hogy aztán valahogy kinyomozza, mit adhat a vámpírnak enni.